Reggel Jin mellett keltem
fel, aki átölelve engem feküdt. Valamiért elkezdtem Őt bámulni, majd így el is
bambultam. Néztem a tökéletes vonásait, a csukott szemeit, az aranyos orrát és
a szexi ajkait.
- Miért bámulsz? – kérdezte hirtelen, csukott szemmel, amitől egy picit összerezzentem ijedtemben. Felnyitotta a pilláit, majd riadtan fürkészett. – Megijedtél? Nyugi!
- Full nyugodtan, elbambulva fekszem, erre megszólalsz alvás közben! Basszus! – bújtam a mellkasához.
- Jól van, nyugi. Egyébként minek bámulsz? – nevette el magát.
- Megnyugtató nézni téged. Meg helyes vagy… Arról nem én tehetek! – ráztam a fejemet a mellkasába.
- Nem vagyok helyes. Túlzol Szívem! – adott egy puszit a homlokomra.
- Nem igaz! Te vagy a kishitű!
- Csak utánad! – röhögött ki.
- Köcsög! – nevettem vele.
- De tudod, hogy szeretlek! – mosolygott. – Nem vagy éhes? Csinálok neked kaját! Mit ennél?
- Ajj, Jin! Én vagyok a szakács, Te csak ülj nyugodtan, én meg elkészítem a reggelit! – toltam el magamtól.
- Hogy tudsz még így is ennyire figyelmes lenni? – csókolt meg.
- Szeretlek! – pusziltam meg megint a száját, majd felkeltem és kimentem a konyhába. Arra gondoltam összedobok neki egy kis tamago gohant. Éppen a tojás résznél tartottam, mikor megszédültem…
~Jin szemszög~
Relaxáltam az ágyban, és próbáltam eltervezni, hogy Kiki-san hova rakja majd a dolgait, majd arra jutottam, hogy kiveszem egy-két szekrényből később a cuccaimat, és oda rakja, meg úgy minden tökéletesen el lett rendezve a gondolataimban.
Már nagyon elmerültem, mikor hatalmas puffanást és csörömpölést hallottam.
- Jól vagy Kicsim? – kiáltottam ki. Azt hittem, hogy csak egy tányért ejtett le. Semmi válasz. Kikászálódtam a meleg, puha fekhelyemből, majd kibaktattam. A menyasszonyom a földön feküdt, eszméletlenül, mellette pedig a serpenyő hevert, tojással együtt. A látványtól azt hittem, hogy rosszul leszek, és én is elájulok mellé. Szerencsére a riadalmamhoz képest hamar lereagáltam a dolgot, így mellépattantam, és elkezdtem szólongatni. – Kiki-san. Kiki! Kiki! – Nyugi Jin, nyugodj meg. Ez így nem lesz jó… Felkaptam a karjaimba, majd bevittem a szobába és lefektettem az ágyra. A lábát felpolcoltam, hogy jusson vér az agyába. Elfordítottam a fejét, ha esetleg hányna, ne fulladjon meg; kigomboltam a blúzát, és a nadrágját; kinyitottam az ablakot, majd vártam. Feszülten ültem mellette, nézegettem a pulzusát és reméltem, hogy hamarosan felébred. Ha két percen belül nem lesz eszméleténél hívom a mentőket… Szerencsére nem volt rá szükség. Amint ezt gondoltam, Kiki-san megszólalt.
- Jin… - suttogta fáradt, erőtlen hanggal. – Csinálnom kell egy másik tojást…
- Kincsem! Nincs rá szükségem! Te jól vagy? Hívjak mentőt? – simítottam meg az arcát.
- Jól vagyok! Csak megszédültem… - mosolygott.
- Aha, és elájultál. Végül is… „Csak” – rántottam meg a vállamat.
- Jin-san! – nevetett. Az a nevetés… Minden egyes percben csak szerelmesebb leszek belé.
- Bocsánat, csak… Nem akarom, hogy bármi bajotok legyen – pusziltam meg a homlokát. – Szeretlek!
- Én is téged! – csókolt meg. Befeküdtem mellé az ágyba, és simogatni kezdtem a hasát. – Megígérsz nekem valamit?
- Attól függ mit – kacsintottam.
- Ha szülés közben, valami rosszul fog elsülni, és a babával mindketten életveszélyben leszünk, és neked kell választani… Akkor a babát mentsd meg, rendben? – sóhajtott.
- Nem ígérek olyat, amit nem fogok betartani – ráztam meg a fejemet.
- Miért?
- Mert a bar….. – kezdtem de megakadtam. – A menyasszonyom vagy.
- De a babának még előtte az élet…
- Viszont gyerekünk lehet bármikor. Belőled csak egy van Szerelmem, és nem lehet kárpótolni – csókoltam meg szenvedélyesen.
~Kiki szemszög~
*6 hónap múlva*
A hasam már egészen szépen kerekedett. Annyira nem örültem neki, mert a pólóim alig voltak jók rám.
- Kiki-san! – hallottam Jin hangját, és a szobaajtó csapódását.
- Igen? – mosolyogtam rá, az ágyban ülve, kekszet majszolva.
- Nem kéne valamikor elmennünk orvoshoz? Kíváncsi vagyok, hogy hogy van odabent! – gombolta ki az ingjét, ledobta a székre, leült mellém, és megcsókolt.
- Nekem mindegy! – rántottam meg a vállamat, hátradőlve, és letéve a kekszet.
- Még mindig ugyan olyan hülyén eszel! – törölte le az arcomról a morzsát nevetve.
- Te meg még mindig szexi vagy ing nélkül! – haraptam az alsó ajkamba. – Bár azzal is szexi vagy…
- Utálom, hogy nem lehet ezt-azt csinálni… - csókolt meg ismét.
- De lehet, csak… Nem igazán ajánlatos… - húztam el a számat. – De már csak három hónap!
- Végre meg fog születni! El sem tudom hinni, hogy apuka leszek! – tette a homlokát az enyémre.
- Szeretlek Jin-sama! Nem tudom mi lenne most velem nélküled… - simítottam meg az arcát.
- Én is szeretlek! Örüljünk neki, hogy pont ott voltam, amikor szükség volt rám. Oh, és akkor most nem tőlem lennél terhes…
- Igaz. Köszönöm! – pusziltam meg a száját.
- Ugyan mit? – távolodott el tőlem mosolyogva.
- Mindent! Köszönöm, hogy megvédtél, köszönöm, hogy ott voltál velem a bajban, köszönöm az emlékeket! Köszönök minden pillanatot, amit veled töltöttem! Nagyon szeretlek Jin! – öleltem meg.
- Szívem… - kezdte édes, bársonyos hangon. – Én köszönöm, hogy szeretsz!
*3 hónap múlva*
Reggel egyedül keltem. Körbenézte a szobában, de Jint nem találtam. Hirtelen zajt hallottam a konyhából. Óvatosan felkeltem, és kimentem. Kinyitottam az ajtót, és nem találtam senkit. Kezdtem félni.
- Kiki-saan! – mögülem jött a hang. Hihetetlenül megijedtem, megfordultam, és észrevettem Reit és Yuichit.
- Szia! Gondoltuk meglátogatunk, Jin odaadta a kulcsot! Képzeld, összejöttünk! – darálta Yuichi.
- Milyen gömbölyű vagy, Csajszi! – folytatta Rei.
- Csúcs szuper gyerekek, de elfolyt a magzatvíz! – mondtam halálfélelemmel.
- Úristen! – sikította Rei. – Most mi legyen? Maru! Mit csináljunk?
- Gyorsan, vigyük be a kórházba, és szóljunk Jinnek! – ragadta meg a karomat Yuichi és kirángatott a házból.
- Áh! – Erős fájdalom nyilallt a hasamba. Rei elővette a telefonját, és tárcsázta Jint.
- Szia Jin! Merre vagy? – kezdte idegesen. Amíg Yuichi betolt a kocsijába. Mind beszálltunk, és mentünk a kórház felé. Hirtelen jött egy nagyobb fájás, így kicsit felsikítottam. A telefonba Rei is felsikított. – Jin! Gyere a kórházba! Kiki-sannak elfolyt a magzatvize! Szülni fog! – kiabálta.
- Mi a f@#?! – hallottam Jin ideges hangját. – Jesszusom! Add a telefont Kiki-sannak, kérlek!
- Tessék Szívem! – adta nekem Rei.
- Haló? – lihegtem.
- Kiki, Szerelmem! Hogy vagy? – aggódó hangja volt.
- Szerinted mégis hogy vagyok?! – röhögtem. – Jin! Félek nélküled… Hiányzik a megnyugtató szöveged! Már megbocsássatok srácok, imádlak Titeket, de jobb lenne veled menni a kórház felé!
- Kicsim… - becézett édesen. – Úton vagyok, és hidd el, amint beértek a kórházba, pár perc és már én is ott leszek! Ne aggódj! Csak nyugi, és szüld meg azt a gyereket!
- Jin… - suttogtam a könnyeimmel küszködve. – Szeretlek!
- Én is téged! Na, megnyugodtál egy kicsit?
- Egy icipicit! De csak mert nem vagy itt mellettem. Egyáltalán hol a francban voltál? – Jött egy újabb fájás, de annál már bírtam, pedig jobban fájt.
- Sehol…
- Jin! – szóltam rá.
- Csak boltban voltam! – adta a választ.
- Oké… - sóhajtottam. – Jin-sama! Szerinted fiú lesz, vagy lány? – kérdeztem, csakhogy elvonjam a figyelmemet a fájásokról.
- Nem tudom. Mind a kettőnek örülnék – mondta. – Szerinted?
- Szerintem kisfiú lesz… - mosolyogtam.
- Nekem mindegy. Ugyanúgy fogom szeretni, ha lány lesz is!
- Örülök neki.
- Le fog merülni a telefonom, Kicsim! Vigyázz magadra! Rendben? Hamarosan ott leszek a kórháznál! Csak nyugodj meg, és lazíts! Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon szeretlek! Ezt ne felejtsd el! – És letette. Vagy lemerült. Vagy mindkettő.
- Köszönöm Rei! – nyújtottam vissza a telefont. Elkezdtem légző gyakorlatokat csinálni.
- Szívesen! – mosolygott. Abban a pillanatban odaértünk. Yuichi kipattant, és szólt egy orvosnak, aki szólt a többinek, és hoztak tolókocsit. Nyugodtan szálltam ki az autóból.
- Tudok járni! – nyugtattam mindenkit.
- Kérem hölgyem, üljön le! – kért az egyik, én meg engedelmeskedtem. Betoltak egy szobába, és amint kiment minden orvos, bejött egy másik.
- Üdvözlöm Kii-san! Újra nálunk? Mi a panasza? – ült le mellém az ágyra Gasano Sho doktor.
- Elfolyt a magzatvíz! – értetlenkedtem.
- Oh, az nem jó! Mit keres maga itt? Egyből a szülőszobába kellett volna mennie! – pattant fel.
- Nem hiszem, hogy el tudok innen menni, mert érzem, hogy mindjárt szülni fogok! – döntöttem hátra a fejemet.
- Akkor siessünk! – rántott fel, beültetett a tolókocsiba, és rohant velem a szülőszobába. – Orvost kérek! – Felfektetett az ágyra, feltolta a lábamat, és ez alatt megérkezett egy nővér. – Rendben, akkor most nyomjon.
***
Tizenöt perc múlva, már meg is született a baba. Kisfiú lett. Megtörölték, majd óvatosan a kezembe adták.
- Szia! – pusziltam meg a homlokát. – Én vagyok az anyukád! Édesapád is biztosan itt lesz majd… - simogattam. Pár másodperc múlva betoppant Jin. – Nézd csak! Megérkezett édesapád is! – suttogtam a fiamnak.
- Kiki-san! – jött gyorsan hozzám. Nyomott egy puszit a számra, átölelt és elkezdte kémlelni a gyereket. – Apuka lettem… - döbbent le. – Kisfiú lett? – puszilta meg az arcomat.
- Igen! – bólogattam mosolyogva.
- Nagyon szeretlek Titeket! – csókolt meg. Egy nővér közelebb jött hozzánk.
- Mi lesz a neve? – Jinnel összenéztünk. Egy hónapja találtuk ki a neveket.
- Ichiro! – vágtuk rá egyszerre.
- Milyen Ichiro?
- Akanishi – mondta Jin.
- Tehát Akanishi Ichiro – bólogatott. – Születési dátum… - ránézett az órájára, majd beírta. – Június 13. 11:09 – írta tovább. – Édesanyja leánykori neve?
- Kimura Kii – adtam a választ.
- Édesapja neve?
- Akanishi Jin – sóhajtott.
- Rendben, köszönöm! – bólintott.
- Mi köszönjük! – biccentettük.
- Elnézést, most el kell vinnünk vizsgálatra, ha nem bánja! – kezdte Gasano Sho doktor.
- Mi? Miért? Hova? – törtek elő bennem az anyai ösztönök.
- Csak megvizsgáljuk, hogy minden egészséges-e. Ide visszük az egyik „szobába”. Később, mikor mindent rendben találtunk, majd visszahozzuk, és berakjuk az ágyba! Ezt az éjszakát itt kell tölteniük, hogy minden rendben van-e – nyugtatott.
- Rendben – sóhajtottam. Elvették tőlem, és már mentek is el.
- Nagyon szeretlek Kicsim! – kulcsolta össze Jin az ujjainkat.
- Én is téged Jin-sama! – csókoltam meg.
- Köszönöm, hogy megszülted nekem!
- Nem neked. Nekünk!
- Köszönöm! – csókolt meg ismét.
*másnap délben*
- Akkor hazamehetünk? – néztem Jinre.
- Igen! – Hamar felkaptuk Ichirot, megköszöntük a munkát az orvosoknak, és mentünk is. Jin beültetett az anyósülésre, a kezemben Ichiroval. Hazafele út viszonylag csendben telt.
***
Otthon ledőltem az ágyra, amíg Jin tett-vett a konyhában Ichiroval. Hirtelen belépett a szobába. Ichiron egy édes kis kék Tigrises rugdalódzó volt.
- Nézd Anyu, milyen cép vadok! – torzította el a hangját, kezében a fiunkkal.
- Jaj, de kis aranyos! – fogtam a fejemet. Leültek mellém majd adott egy puszit.
- Majd kivehetnénk egy hétvége szabit, és elmenni kettesben valahova… - mondta.
- Mikor? És kire bíznánk Ichirot? – néztem rá értetlenül.
- Anyáékra! Csak annyira szeretnék veled lenni!
- Egyébként is… Mikor lesz az esküvőnk? – vigyorogtam.
- Arra is sort kerítünk Kicsim! – csókolt meg szenvedélyesen. - Mondjuk ezen a hétvégén?
- Ugye tudod, hogy úgy hat hétig még nem szabad semmi… - húztam el a számat.
- Mi van?! – vonta fel a szemöldökét.
- De ugye nem csak azért akartad, hogy végre Ichi megszülessen, hogy… Tudod… Ugye nem? - szomorodtam el.
- Szerelmem… - mosolyodott el. – Kimondhatatlanul szeretlek! Soha nem gondoltam volna, hogy képes vagyok így szeretni. De tudod… Férfiból vagyok… Nekem is vannak vágyaim irántad és az adottságaid iránt…
- És képes lennél félrelépni ez miatt? Csak mert én nem teszek eleget a vágyaidnak?
- Miért ne tennél eleget, mikor Te vagy a vágyam?! Kicsim! Imádlak! Félrelépni? Ah, It’s not my style! – legyintett.
- Szeretlek! – csókoltam meg.
- Miért bámulsz? – kérdezte hirtelen, csukott szemmel, amitől egy picit összerezzentem ijedtemben. Felnyitotta a pilláit, majd riadtan fürkészett. – Megijedtél? Nyugi!
- Full nyugodtan, elbambulva fekszem, erre megszólalsz alvás közben! Basszus! – bújtam a mellkasához.
- Jól van, nyugi. Egyébként minek bámulsz? – nevette el magát.
- Megnyugtató nézni téged. Meg helyes vagy… Arról nem én tehetek! – ráztam a fejemet a mellkasába.
- Nem vagyok helyes. Túlzol Szívem! – adott egy puszit a homlokomra.
- Nem igaz! Te vagy a kishitű!
- Csak utánad! – röhögött ki.
- Köcsög! – nevettem vele.
- De tudod, hogy szeretlek! – mosolygott. – Nem vagy éhes? Csinálok neked kaját! Mit ennél?
- Ajj, Jin! Én vagyok a szakács, Te csak ülj nyugodtan, én meg elkészítem a reggelit! – toltam el magamtól.
- Hogy tudsz még így is ennyire figyelmes lenni? – csókolt meg.
- Szeretlek! – pusziltam meg megint a száját, majd felkeltem és kimentem a konyhába. Arra gondoltam összedobok neki egy kis tamago gohant. Éppen a tojás résznél tartottam, mikor megszédültem…
~Jin szemszög~
Relaxáltam az ágyban, és próbáltam eltervezni, hogy Kiki-san hova rakja majd a dolgait, majd arra jutottam, hogy kiveszem egy-két szekrényből később a cuccaimat, és oda rakja, meg úgy minden tökéletesen el lett rendezve a gondolataimban.
Már nagyon elmerültem, mikor hatalmas puffanást és csörömpölést hallottam.
- Jól vagy Kicsim? – kiáltottam ki. Azt hittem, hogy csak egy tányért ejtett le. Semmi válasz. Kikászálódtam a meleg, puha fekhelyemből, majd kibaktattam. A menyasszonyom a földön feküdt, eszméletlenül, mellette pedig a serpenyő hevert, tojással együtt. A látványtól azt hittem, hogy rosszul leszek, és én is elájulok mellé. Szerencsére a riadalmamhoz képest hamar lereagáltam a dolgot, így mellépattantam, és elkezdtem szólongatni. – Kiki-san. Kiki! Kiki! – Nyugi Jin, nyugodj meg. Ez így nem lesz jó… Felkaptam a karjaimba, majd bevittem a szobába és lefektettem az ágyra. A lábát felpolcoltam, hogy jusson vér az agyába. Elfordítottam a fejét, ha esetleg hányna, ne fulladjon meg; kigomboltam a blúzát, és a nadrágját; kinyitottam az ablakot, majd vártam. Feszülten ültem mellette, nézegettem a pulzusát és reméltem, hogy hamarosan felébred. Ha két percen belül nem lesz eszméleténél hívom a mentőket… Szerencsére nem volt rá szükség. Amint ezt gondoltam, Kiki-san megszólalt.
- Jin… - suttogta fáradt, erőtlen hanggal. – Csinálnom kell egy másik tojást…
- Kincsem! Nincs rá szükségem! Te jól vagy? Hívjak mentőt? – simítottam meg az arcát.
- Jól vagyok! Csak megszédültem… - mosolygott.
- Aha, és elájultál. Végül is… „Csak” – rántottam meg a vállamat.
- Jin-san! – nevetett. Az a nevetés… Minden egyes percben csak szerelmesebb leszek belé.
- Bocsánat, csak… Nem akarom, hogy bármi bajotok legyen – pusziltam meg a homlokát. – Szeretlek!
- Én is téged! – csókolt meg. Befeküdtem mellé az ágyba, és simogatni kezdtem a hasát. – Megígérsz nekem valamit?
- Attól függ mit – kacsintottam.
- Ha szülés közben, valami rosszul fog elsülni, és a babával mindketten életveszélyben leszünk, és neked kell választani… Akkor a babát mentsd meg, rendben? – sóhajtott.
- Nem ígérek olyat, amit nem fogok betartani – ráztam meg a fejemet.
- Miért?
- Mert a bar….. – kezdtem de megakadtam. – A menyasszonyom vagy.
- De a babának még előtte az élet…
- Viszont gyerekünk lehet bármikor. Belőled csak egy van Szerelmem, és nem lehet kárpótolni – csókoltam meg szenvedélyesen.
~Kiki szemszög~
*6 hónap múlva*
A hasam már egészen szépen kerekedett. Annyira nem örültem neki, mert a pólóim alig voltak jók rám.
- Kiki-san! – hallottam Jin hangját, és a szobaajtó csapódását.
- Igen? – mosolyogtam rá, az ágyban ülve, kekszet majszolva.
- Nem kéne valamikor elmennünk orvoshoz? Kíváncsi vagyok, hogy hogy van odabent! – gombolta ki az ingjét, ledobta a székre, leült mellém, és megcsókolt.
- Nekem mindegy! – rántottam meg a vállamat, hátradőlve, és letéve a kekszet.
- Még mindig ugyan olyan hülyén eszel! – törölte le az arcomról a morzsát nevetve.
- Te meg még mindig szexi vagy ing nélkül! – haraptam az alsó ajkamba. – Bár azzal is szexi vagy…
- Utálom, hogy nem lehet ezt-azt csinálni… - csókolt meg ismét.
- De lehet, csak… Nem igazán ajánlatos… - húztam el a számat. – De már csak három hónap!
- Végre meg fog születni! El sem tudom hinni, hogy apuka leszek! – tette a homlokát az enyémre.
- Szeretlek Jin-sama! Nem tudom mi lenne most velem nélküled… - simítottam meg az arcát.
- Én is szeretlek! Örüljünk neki, hogy pont ott voltam, amikor szükség volt rám. Oh, és akkor most nem tőlem lennél terhes…
- Igaz. Köszönöm! – pusziltam meg a száját.
- Ugyan mit? – távolodott el tőlem mosolyogva.
- Mindent! Köszönöm, hogy megvédtél, köszönöm, hogy ott voltál velem a bajban, köszönöm az emlékeket! Köszönök minden pillanatot, amit veled töltöttem! Nagyon szeretlek Jin! – öleltem meg.
- Szívem… - kezdte édes, bársonyos hangon. – Én köszönöm, hogy szeretsz!
*3 hónap múlva*
Reggel egyedül keltem. Körbenézte a szobában, de Jint nem találtam. Hirtelen zajt hallottam a konyhából. Óvatosan felkeltem, és kimentem. Kinyitottam az ajtót, és nem találtam senkit. Kezdtem félni.
- Kiki-saan! – mögülem jött a hang. Hihetetlenül megijedtem, megfordultam, és észrevettem Reit és Yuichit.
- Szia! Gondoltuk meglátogatunk, Jin odaadta a kulcsot! Képzeld, összejöttünk! – darálta Yuichi.
- Milyen gömbölyű vagy, Csajszi! – folytatta Rei.
- Csúcs szuper gyerekek, de elfolyt a magzatvíz! – mondtam halálfélelemmel.
- Úristen! – sikította Rei. – Most mi legyen? Maru! Mit csináljunk?
- Gyorsan, vigyük be a kórházba, és szóljunk Jinnek! – ragadta meg a karomat Yuichi és kirángatott a házból.
- Áh! – Erős fájdalom nyilallt a hasamba. Rei elővette a telefonját, és tárcsázta Jint.
- Szia Jin! Merre vagy? – kezdte idegesen. Amíg Yuichi betolt a kocsijába. Mind beszálltunk, és mentünk a kórház felé. Hirtelen jött egy nagyobb fájás, így kicsit felsikítottam. A telefonba Rei is felsikított. – Jin! Gyere a kórházba! Kiki-sannak elfolyt a magzatvize! Szülni fog! – kiabálta.
- Mi a f@#?! – hallottam Jin ideges hangját. – Jesszusom! Add a telefont Kiki-sannak, kérlek!
- Tessék Szívem! – adta nekem Rei.
- Haló? – lihegtem.
- Kiki, Szerelmem! Hogy vagy? – aggódó hangja volt.
- Szerinted mégis hogy vagyok?! – röhögtem. – Jin! Félek nélküled… Hiányzik a megnyugtató szöveged! Már megbocsássatok srácok, imádlak Titeket, de jobb lenne veled menni a kórház felé!
- Kicsim… - becézett édesen. – Úton vagyok, és hidd el, amint beértek a kórházba, pár perc és már én is ott leszek! Ne aggódj! Csak nyugi, és szüld meg azt a gyereket!
- Jin… - suttogtam a könnyeimmel küszködve. – Szeretlek!
- Én is téged! Na, megnyugodtál egy kicsit?
- Egy icipicit! De csak mert nem vagy itt mellettem. Egyáltalán hol a francban voltál? – Jött egy újabb fájás, de annál már bírtam, pedig jobban fájt.
- Sehol…
- Jin! – szóltam rá.
- Csak boltban voltam! – adta a választ.
- Oké… - sóhajtottam. – Jin-sama! Szerinted fiú lesz, vagy lány? – kérdeztem, csakhogy elvonjam a figyelmemet a fájásokról.
- Nem tudom. Mind a kettőnek örülnék – mondta. – Szerinted?
- Szerintem kisfiú lesz… - mosolyogtam.
- Nekem mindegy. Ugyanúgy fogom szeretni, ha lány lesz is!
- Örülök neki.
- Le fog merülni a telefonom, Kicsim! Vigyázz magadra! Rendben? Hamarosan ott leszek a kórháznál! Csak nyugodj meg, és lazíts! Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon szeretlek! Ezt ne felejtsd el! – És letette. Vagy lemerült. Vagy mindkettő.
- Köszönöm Rei! – nyújtottam vissza a telefont. Elkezdtem légző gyakorlatokat csinálni.
- Szívesen! – mosolygott. Abban a pillanatban odaértünk. Yuichi kipattant, és szólt egy orvosnak, aki szólt a többinek, és hoztak tolókocsit. Nyugodtan szálltam ki az autóból.
- Tudok járni! – nyugtattam mindenkit.
- Kérem hölgyem, üljön le! – kért az egyik, én meg engedelmeskedtem. Betoltak egy szobába, és amint kiment minden orvos, bejött egy másik.
- Üdvözlöm Kii-san! Újra nálunk? Mi a panasza? – ült le mellém az ágyra Gasano Sho doktor.
- Elfolyt a magzatvíz! – értetlenkedtem.
- Oh, az nem jó! Mit keres maga itt? Egyből a szülőszobába kellett volna mennie! – pattant fel.
- Nem hiszem, hogy el tudok innen menni, mert érzem, hogy mindjárt szülni fogok! – döntöttem hátra a fejemet.
- Akkor siessünk! – rántott fel, beültetett a tolókocsiba, és rohant velem a szülőszobába. – Orvost kérek! – Felfektetett az ágyra, feltolta a lábamat, és ez alatt megérkezett egy nővér. – Rendben, akkor most nyomjon.
***
Tizenöt perc múlva, már meg is született a baba. Kisfiú lett. Megtörölték, majd óvatosan a kezembe adták.
- Szia! – pusziltam meg a homlokát. – Én vagyok az anyukád! Édesapád is biztosan itt lesz majd… - simogattam. Pár másodperc múlva betoppant Jin. – Nézd csak! Megérkezett édesapád is! – suttogtam a fiamnak.
- Kiki-san! – jött gyorsan hozzám. Nyomott egy puszit a számra, átölelt és elkezdte kémlelni a gyereket. – Apuka lettem… - döbbent le. – Kisfiú lett? – puszilta meg az arcomat.
- Igen! – bólogattam mosolyogva.
- Nagyon szeretlek Titeket! – csókolt meg. Egy nővér közelebb jött hozzánk.
- Mi lesz a neve? – Jinnel összenéztünk. Egy hónapja találtuk ki a neveket.
- Ichiro! – vágtuk rá egyszerre.
- Milyen Ichiro?
- Akanishi – mondta Jin.
- Tehát Akanishi Ichiro – bólogatott. – Születési dátum… - ránézett az órájára, majd beírta. – Június 13. 11:09 – írta tovább. – Édesanyja leánykori neve?
- Kimura Kii – adtam a választ.
- Édesapja neve?
- Akanishi Jin – sóhajtott.
- Rendben, köszönöm! – bólintott.
- Mi köszönjük! – biccentettük.
- Elnézést, most el kell vinnünk vizsgálatra, ha nem bánja! – kezdte Gasano Sho doktor.
- Mi? Miért? Hova? – törtek elő bennem az anyai ösztönök.
- Csak megvizsgáljuk, hogy minden egészséges-e. Ide visszük az egyik „szobába”. Később, mikor mindent rendben találtunk, majd visszahozzuk, és berakjuk az ágyba! Ezt az éjszakát itt kell tölteniük, hogy minden rendben van-e – nyugtatott.
- Rendben – sóhajtottam. Elvették tőlem, és már mentek is el.
- Nagyon szeretlek Kicsim! – kulcsolta össze Jin az ujjainkat.
- Én is téged Jin-sama! – csókoltam meg.
- Köszönöm, hogy megszülted nekem!
- Nem neked. Nekünk!
- Köszönöm! – csókolt meg ismét.
*másnap délben*
- Akkor hazamehetünk? – néztem Jinre.
- Igen! – Hamar felkaptuk Ichirot, megköszöntük a munkát az orvosoknak, és mentünk is. Jin beültetett az anyósülésre, a kezemben Ichiroval. Hazafele út viszonylag csendben telt.
***
Otthon ledőltem az ágyra, amíg Jin tett-vett a konyhában Ichiroval. Hirtelen belépett a szobába. Ichiron egy édes kis kék Tigrises rugdalódzó volt.
- Nézd Anyu, milyen cép vadok! – torzította el a hangját, kezében a fiunkkal.
- Jaj, de kis aranyos! – fogtam a fejemet. Leültek mellém majd adott egy puszit.
- Majd kivehetnénk egy hétvége szabit, és elmenni kettesben valahova… - mondta.
- Mikor? És kire bíznánk Ichirot? – néztem rá értetlenül.
- Anyáékra! Csak annyira szeretnék veled lenni!
- Egyébként is… Mikor lesz az esküvőnk? – vigyorogtam.
- Arra is sort kerítünk Kicsim! – csókolt meg szenvedélyesen. - Mondjuk ezen a hétvégén?
- Ugye tudod, hogy úgy hat hétig még nem szabad semmi… - húztam el a számat.
- Mi van?! – vonta fel a szemöldökét.
- De ugye nem csak azért akartad, hogy végre Ichi megszülessen, hogy… Tudod… Ugye nem? - szomorodtam el.
- Szerelmem… - mosolyodott el. – Kimondhatatlanul szeretlek! Soha nem gondoltam volna, hogy képes vagyok így szeretni. De tudod… Férfiból vagyok… Nekem is vannak vágyaim irántad és az adottságaid iránt…
- És képes lennél félrelépni ez miatt? Csak mert én nem teszek eleget a vágyaidnak?
- Miért ne tennél eleget, mikor Te vagy a vágyam?! Kicsim! Imádlak! Félrelépni? Ah, It’s not my style! – legyintett.
- Szeretlek! – csókoltam meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése