*Két nap múlva*
Reggel kicsit stresszeltem, hánytam és rosszul voltam. Féltem, hogy mi lesz. Jin abban a két napban semmi életjelet nem adott, úgyhogy ezt úgy vettem, hogy tényleg a kezemben volt a babának a sorsa. Rossz volt belegondolni, hogy mi lesz ha… Mi lesz, ha nem lesz többé gyerekem. Mi lesz, ha ezzel még jobban megutáltatom magamat Jinnel. És a legrosszabb pedig az volt, hogy gyakorlatilag megölöm a gyereket. Egy ártatlan életet kioltani… Szörnyű. Viszont… Nem tarthatom meg.
Arra gondoltam, ha esetleg Jin mégis betoppanna, akkor írok neki egy kis cetlit. Ezután elindultam a kórház felé. Óvatosan battyogtam, miközben a Nap sugarai simogatták arcomat. Próbáltam relaxálni, megnyugodni, de semmi. Ideges voltam. Mikor megérkeztem, a váró tömve volt, így csak leültem egy székre, és vártam.
~Jin szemszög~
Nem tudtam hogyan reagáljak arra, hogy apa leszek. Két napig nem jelentkeztem, mert átgondoltam az egészet. Végül arra jutottam, hogy átmegyek hozzá. Amint az ajtójához léptem, egy cetli volt odaragasztva. „Jin-sama” Megfordítottam az: „A szőnyeg alatt van egy pótkulcs. UI.: Ha mész el, rakd vissza, köszi!” Felnevettem. Előkaptam a kulcsot, benyitottam és nem találtam senkit sehol. Csak az asztalon volt egy papír: „Elmentem elvetetni a babát… Úgy gondoltam, hogy ez a legokosabb ötlet. Szeretlek Jin-san! Ölel: Kiki”
- Ne! – néztem fel. Rohanni kezdtem a legközelebbi kórházhoz. Végig a beszélgetésünk járt a fejemben.
„- Nem hiszem, hogy készen állnánk gyereket nevelni… Téged lefoglal a munka és… Nem akarom, hogy apa nélkül nőjön fel…
- Mégis tudok különbséget tenni munka, és gyereknevelés között! Ki tudok venni szabadnapot! Otthagyhatom az egészet a francba! – álltam fel mérgesen. – Miért gondolod, hogy nem lennék jó apa?
- Alig van időd! Amikor kapod a hívást, már menned is kell! Egy hete nem találkoztunk Jin! Ha fontos lennék, és ott hagyhatnád, akkor miért nem tetted még meg? – mondta szomorúan.
- Fontos vagy nekem! – kiabáltam. – Miért nem fogod már fel? Nem játszom veled!
- Jin… Most nem én vagyok a fontos, hanem, hogy képes vagy-e segíteni fölnevelni a gyerekünket! – sóhajtott.
- Menj el kérlek! Hadd gondolkozzak! – ültem vissza indulatosan.”
Minden egyes kimondott szó, csak mérgesebbé tett. Hogy lehettem ekkora hülye?
~Kiki szemszög~
Még mindig a várakozóban ültem, mikor hirtelen hallottam a nevemet. Felálltam, viszont kiabálást hallottam.
- Kiki-san! – Jin hangja volt. – Kiki-san! – Berontott a helyiségbe. – Kiki-san! Kérlek szépen, ne vetesd el! – csúszott elém térden.
- Jin-san… - suttogtam.
- Szüld meg nekem ezt a gyereket, kérlek! Nem akarom, hogy elvetesd! Hülye voltam aznap, bocsánat! De… Már tudom mit akarok! Veled lenni! És… Lesz egy gyönyörű kisbabánk! Nem gondolod, hogy maradnia kéne? Együtt nevelnénk, több alkalmazottat vennék fel, hogy legyen időm, és remélem… - Itt egy kis szünetet tartott. Bár le volt hajtva a feje, szinte biztos voltam, hogy lehunyta a szemét. – Remélem, hogy jó apuka válik majd belőlem! Ez nem fog elsőre menni, viszont… Tudom, hogy Te mindig mellettem állsz, és segítesz nekem, szeretsz engem, ha hülye is vagyok vagy hibázom. Hihetetlenül szeretlek! Kérlek! Tartsuk meg! Nem akarom elveszíteni a második személyt, akit a legjobban szeretek, és fogok szeretni!
- Ki az első? – nevettem a könnyeimmel küszködve.
- Te, Szerelmem! – nézett a szemembe. A teremben ülők „Óóóóóóó”-zni kezdtek, én meg nem bírtam. Meg voltam hatódva, így legördült egy-két könnycsepp.
- Szeretlek Jin-san! – borultam a nyakába, aki ennek hatására felborult (még mindig térdelt). – Szerinted jó anyuka válhat belőlem? – kérdeztem suttogva.
- Száz százalékig biztos vagyok benne! – csókolt meg. Mindenki ujjongott. – És lenne még egy kérdésem, kérésem… - tolt el magától. A zsebéből előhúzott egy kerek, ezüst tárgyat. – Tudom, hogy nem én vagyok a legjobb ember a földön, nem én vagyok a leghelyesebb, legokosabb és a legimádni valóbb, de… Nem tudom tovább így élni az életemet, hogy külön házban lakunk, nem látjuk egymást mindennap, nem mondhatom neked az életem minden egyes másodpercében, hogy szeretlek. Úgyhogy… Kimura Kii-san… Megtisztelnél azzal, hogy a feleségem leszel? – nyújtotta felém. Hirtelen lesokkoltam. Mellettünk már kezdték dúdolni a Mamma mia-ból az I do-t.
- A világ összes nyelvén! Yes, Si, Ye, Da, Ja, Oui, Shi De, Hai, Naí, Igen! – ugrottam ismét a nyakába, megcsókolva Őt. Óvatosan felhúzta az ujjamra a gyűrűt.
- Az enyém vagy! – suttogta a fülembe.
- Csak a tiéd! – szorítottam még jobban magamhoz. Pár perc múlva felálltunk, és odamentünk az alkalmazott nőhöz, aki a szemét törölgette.
- Meg lehetne azt oldani, hogy ne abortusz legyen, hanem inkább megnézhetnénk a kisbabát? – kérdezte Jin bájos arccal.
- Persze! – bólogatott szipogva. – Jobbra a második ajtó! Én állom önöknek az egészet! – bőgte el magát. – Gratulálok!
- Köszönjük szépen! – hajoltunk meg, majd bementünk. Egy hetven és halál közötti férfi volt bent.
- Üdvözlöm önöket! Gasano Sho vagyok! Miben segíthetek? – kérdezte.
- Jó napot kívánok! Akanishi Jin vagyok, szerencsés édesapa. Meg szeretnénk nézni, hogy hogy van odabent a picúr! – mosolygott.
- Oh, gratulálok! Kisasszony…
- Kimura Kii vagyok! Beszéltünk tegnap előtt telefonon, csak… Azóta változott a terv! – biccentettem boldogan.
- Értem Kii-san! Üljön fel kérem, húzza fel a pólóját, a nadrágját pedig gombolja ki! – adta az utasításokat, amiket meg is tettem. – Most egy zselét fogok feltenni a hasára, amin ezt a szerkentyűt fogom húzogatni! – fordította le a szintemre, hogy azért értsem is, hogy mit csinál. – Ez gyakorlatilag egy röntgen – tette a hasamra.
- Huh, ez hideg… - néztem a képernyőt, amit mutogatott. Jin mellém sétált, megfogta a kezemet, és adott egy puszit a homlokomra.
- Látják? Itt! – mutatott egy kis világosabb foltra. – Hány hetes, körülbelül?
- Három-négy körül lehet… - gondolkoztam.
- Aha, még egy kicsit fejletlen, viszont már úgy ahogy látszódik…
- Megtaláltam! – kiáltott fel hirtelen Jin örömében.
- Eddig tartott? – nevettem.
- Igen! De milyen aranyos! – lepődött meg.
- Remélem, ha fiú lesz, rád fog hasonlítani… Az egyszer biztos, hogy tarolni fog a lányok körében…
- Ha pedig lány, akkor rád kell, hogy hasonlítson. Hmm… Örökli majd a szépségedet… Na, lesz majd sok dolgom az udvarlókkal! – tűrte el az egyik hajtincsemet az arcomból.
- Biztosan nagyon helyes gyerek lesz! Ne aggódjanak! – mosolygott a doki.
- Köszönjük szépen! - biccentett Jin.
- Csináljak egy képet? – kérdezte.
- Szerintem most még ne… Majd pár hét, hónap múlva visszajövünk, és majd akkor – ajánlottam.
- Rendben. Köszönöm, hogy eljöttek! – törölgette a hasamat.
- Mi köszönjük, hogy fogadott! Viszont látásra! – mondtuk Jinnel, és hazafelé vettük az irányt.
- Mit szeretne csinálni, az én édes drága egyetlen feleségem? – mosolygott rám.
- Vegyünk kekszet! Most úgy ennék egy kicsit – ábrándoztam.
- Itt a közelben van egy tök jó üzlet! Ha oda megyünk?
- Nekem tök mindegy… Csak legyen bent keksz! Oh, és víz! Szomjas vagyok… - gondolkodtam.
- Rendben! – ölelt át. – Nem akarsz hozzám költözni? – kérdezte félve.
- De… Csak nem akarlak derogálni…
- Édesem! Soha nem derogálsz! Mi a francért van az, hogy a lányok nem bíznak a fiúkban? – fogta a fejét.
- Én speciál azért, mert… Mert tudtam kiskoromban, hogy édesapám csalja az anyámat! Nem egy nővel, hanem hárommal! Hidd el! Van két fél tesóm, akik rühellnek, de hát… Ez az érzés kölcsönös!
- És édesanyádnak elmondtad?
- Már akkor tudtam, mi a következmény… Borzalmas vita lett volna, gyakorlatilag miattam. És… Most olyan rossz érzés… Éveken keresztül titkoltam… És olyan szar, hogy tudtam erről az egészről! Ezek után… Gondolhatod, hogy megváltozott a véleményem róla – sírtam el magamat.
- Jaj, Kicsim! Nyugi! Jól cselekedtél, hiszen felnőtt emberek voltak. De… Köszönöm, hogy elmondtad nekem… - suttogta a fülembe magához ölelve.
- Bocsánat, hogy bőgök, de… Nem tehetek róla…
- Ajj, semmi baj! Ez most a baba miatt is van… Meg megértem, hogy teljesen ki vagy akadva. És bocsánat, hogy felhoztam a témát… Nem gondoltam volna, hogy ilyen múltad volt…
- Honnan tudhattad volna? – fúrtam a fejemet a mellkasába. – Szeretlek Jin!
- Én is téged! Na, hozzám költözöl? – emelte fel a fejemet.
- Nem foglak téged zavarni? Ha esetleg munka, vagy ilyesmi…
- Nem fogsz! Majd egy kicsikét bevonlak a dologba! – nevetett fel.
- Köszönöm szépen!
- Szóra sem érdemes! – csókolt meg. – Még soha életemben nem voltam ennyire boldog… - mentünk tovább kézen fogva, majd bementünk az áruházba. Vettünk egy csomag kekszet, és vizet.
- Kérsz? – majszoltam a kajámat.
- Nem… - fintorgott.
- Hm… - rántottam meg a vállamat. – Így jártál!
- Várj! Most hova megyünk? Hozzád, vagy hozzám? – torpant meg.
- Menjünk először hozzám, összeszedek pár cuccot, és mehetünk hozzád! – mondtam teli szájjal.
- Hogy eszel? – nevetett ki, és letörölte az arcomat.
- Köszi! – nyúltam én is az arcomhoz. Tiszta morzsa volt.
Hamar odaértünk hozzám, összeszedtem egy-két ruhát, és beleraktam egy táskába, majd mentünk hozzá. Gyors tempóval öt perc alatt odaértünk.
- Leszakad a hátam! – borultam be az ágyába. – Ejj, de kényelmes! Azta! Sokkal jobb, mint az enyém!
- Hát igen, a Te ágyadba alig tudtam aludni!
- Persze, azért húztad mindig egyből a lóbőrt! – nevettem.
- Milyen pimasz vagy! – vigyorgott, felhúzta a pólómat, és elkezdte simogatni a hasamat. – Hihetetlen belegondolni, hogy apa leszek!
- Jézusom! Kövér leszek! Ennél is jobban! – riadtam meg.
- Na! Nem vagy kövér, nagyon jó alakod van! Egyébként meg, nem kövér leszel, hanem várandós! – mosolygott. – De várom már azt, amikor rúgni fog! Amikor már jó kerek pocid lesz!
- Remélem kisfiú lesz! Rohadt helyes gyerek lesz! – ábrándoztam.
- Ha tényleg így lesz, akkor ugye lesz mellé egy kislány is? Aki majd rád fog hasonlítani. Hú, de meg fog gyűlni a bajom a pasikkal… Nagyon szép lesz! – csókolt meg.
- Szeretlek Jin! – bújtam hozzá, és lehunytam a szememet.
- Én is téged Szerelmem! – puszilta meg a homlokomat. Ez volt az utolsó emlékem, ugyanis mély álomba szenderültem.
Reggel kicsit stresszeltem, hánytam és rosszul voltam. Féltem, hogy mi lesz. Jin abban a két napban semmi életjelet nem adott, úgyhogy ezt úgy vettem, hogy tényleg a kezemben volt a babának a sorsa. Rossz volt belegondolni, hogy mi lesz ha… Mi lesz, ha nem lesz többé gyerekem. Mi lesz, ha ezzel még jobban megutáltatom magamat Jinnel. És a legrosszabb pedig az volt, hogy gyakorlatilag megölöm a gyereket. Egy ártatlan életet kioltani… Szörnyű. Viszont… Nem tarthatom meg.
Arra gondoltam, ha esetleg Jin mégis betoppanna, akkor írok neki egy kis cetlit. Ezután elindultam a kórház felé. Óvatosan battyogtam, miközben a Nap sugarai simogatták arcomat. Próbáltam relaxálni, megnyugodni, de semmi. Ideges voltam. Mikor megérkeztem, a váró tömve volt, így csak leültem egy székre, és vártam.
~Jin szemszög~
Nem tudtam hogyan reagáljak arra, hogy apa leszek. Két napig nem jelentkeztem, mert átgondoltam az egészet. Végül arra jutottam, hogy átmegyek hozzá. Amint az ajtójához léptem, egy cetli volt odaragasztva. „Jin-sama” Megfordítottam az: „A szőnyeg alatt van egy pótkulcs. UI.: Ha mész el, rakd vissza, köszi!” Felnevettem. Előkaptam a kulcsot, benyitottam és nem találtam senkit sehol. Csak az asztalon volt egy papír: „Elmentem elvetetni a babát… Úgy gondoltam, hogy ez a legokosabb ötlet. Szeretlek Jin-san! Ölel: Kiki”
- Ne! – néztem fel. Rohanni kezdtem a legközelebbi kórházhoz. Végig a beszélgetésünk járt a fejemben.
„- Nem hiszem, hogy készen állnánk gyereket nevelni… Téged lefoglal a munka és… Nem akarom, hogy apa nélkül nőjön fel…
- Mégis tudok különbséget tenni munka, és gyereknevelés között! Ki tudok venni szabadnapot! Otthagyhatom az egészet a francba! – álltam fel mérgesen. – Miért gondolod, hogy nem lennék jó apa?
- Alig van időd! Amikor kapod a hívást, már menned is kell! Egy hete nem találkoztunk Jin! Ha fontos lennék, és ott hagyhatnád, akkor miért nem tetted még meg? – mondta szomorúan.
- Fontos vagy nekem! – kiabáltam. – Miért nem fogod már fel? Nem játszom veled!
- Jin… Most nem én vagyok a fontos, hanem, hogy képes vagy-e segíteni fölnevelni a gyerekünket! – sóhajtott.
- Menj el kérlek! Hadd gondolkozzak! – ültem vissza indulatosan.”
Minden egyes kimondott szó, csak mérgesebbé tett. Hogy lehettem ekkora hülye?
~Kiki szemszög~
Még mindig a várakozóban ültem, mikor hirtelen hallottam a nevemet. Felálltam, viszont kiabálást hallottam.
- Kiki-san! – Jin hangja volt. – Kiki-san! – Berontott a helyiségbe. – Kiki-san! Kérlek szépen, ne vetesd el! – csúszott elém térden.
- Jin-san… - suttogtam.
- Szüld meg nekem ezt a gyereket, kérlek! Nem akarom, hogy elvetesd! Hülye voltam aznap, bocsánat! De… Már tudom mit akarok! Veled lenni! És… Lesz egy gyönyörű kisbabánk! Nem gondolod, hogy maradnia kéne? Együtt nevelnénk, több alkalmazottat vennék fel, hogy legyen időm, és remélem… - Itt egy kis szünetet tartott. Bár le volt hajtva a feje, szinte biztos voltam, hogy lehunyta a szemét. – Remélem, hogy jó apuka válik majd belőlem! Ez nem fog elsőre menni, viszont… Tudom, hogy Te mindig mellettem állsz, és segítesz nekem, szeretsz engem, ha hülye is vagyok vagy hibázom. Hihetetlenül szeretlek! Kérlek! Tartsuk meg! Nem akarom elveszíteni a második személyt, akit a legjobban szeretek, és fogok szeretni!
- Ki az első? – nevettem a könnyeimmel küszködve.
- Te, Szerelmem! – nézett a szemembe. A teremben ülők „Óóóóóóó”-zni kezdtek, én meg nem bírtam. Meg voltam hatódva, így legördült egy-két könnycsepp.
- Szeretlek Jin-san! – borultam a nyakába, aki ennek hatására felborult (még mindig térdelt). – Szerinted jó anyuka válhat belőlem? – kérdeztem suttogva.
- Száz százalékig biztos vagyok benne! – csókolt meg. Mindenki ujjongott. – És lenne még egy kérdésem, kérésem… - tolt el magától. A zsebéből előhúzott egy kerek, ezüst tárgyat. – Tudom, hogy nem én vagyok a legjobb ember a földön, nem én vagyok a leghelyesebb, legokosabb és a legimádni valóbb, de… Nem tudom tovább így élni az életemet, hogy külön házban lakunk, nem látjuk egymást mindennap, nem mondhatom neked az életem minden egyes másodpercében, hogy szeretlek. Úgyhogy… Kimura Kii-san… Megtisztelnél azzal, hogy a feleségem leszel? – nyújtotta felém. Hirtelen lesokkoltam. Mellettünk már kezdték dúdolni a Mamma mia-ból az I do-t.
- A világ összes nyelvén! Yes, Si, Ye, Da, Ja, Oui, Shi De, Hai, Naí, Igen! – ugrottam ismét a nyakába, megcsókolva Őt. Óvatosan felhúzta az ujjamra a gyűrűt.
- Az enyém vagy! – suttogta a fülembe.
- Csak a tiéd! – szorítottam még jobban magamhoz. Pár perc múlva felálltunk, és odamentünk az alkalmazott nőhöz, aki a szemét törölgette.
- Meg lehetne azt oldani, hogy ne abortusz legyen, hanem inkább megnézhetnénk a kisbabát? – kérdezte Jin bájos arccal.
- Persze! – bólogatott szipogva. – Jobbra a második ajtó! Én állom önöknek az egészet! – bőgte el magát. – Gratulálok!
- Köszönjük szépen! – hajoltunk meg, majd bementünk. Egy hetven és halál közötti férfi volt bent.
- Üdvözlöm önöket! Gasano Sho vagyok! Miben segíthetek? – kérdezte.
- Jó napot kívánok! Akanishi Jin vagyok, szerencsés édesapa. Meg szeretnénk nézni, hogy hogy van odabent a picúr! – mosolygott.
- Oh, gratulálok! Kisasszony…
- Kimura Kii vagyok! Beszéltünk tegnap előtt telefonon, csak… Azóta változott a terv! – biccentettem boldogan.
- Értem Kii-san! Üljön fel kérem, húzza fel a pólóját, a nadrágját pedig gombolja ki! – adta az utasításokat, amiket meg is tettem. – Most egy zselét fogok feltenni a hasára, amin ezt a szerkentyűt fogom húzogatni! – fordította le a szintemre, hogy azért értsem is, hogy mit csinál. – Ez gyakorlatilag egy röntgen – tette a hasamra.
- Huh, ez hideg… - néztem a képernyőt, amit mutogatott. Jin mellém sétált, megfogta a kezemet, és adott egy puszit a homlokomra.
- Látják? Itt! – mutatott egy kis világosabb foltra. – Hány hetes, körülbelül?
- Három-négy körül lehet… - gondolkoztam.
- Aha, még egy kicsit fejletlen, viszont már úgy ahogy látszódik…
- Megtaláltam! – kiáltott fel hirtelen Jin örömében.
- Eddig tartott? – nevettem.
- Igen! De milyen aranyos! – lepődött meg.
- Remélem, ha fiú lesz, rád fog hasonlítani… Az egyszer biztos, hogy tarolni fog a lányok körében…
- Ha pedig lány, akkor rád kell, hogy hasonlítson. Hmm… Örökli majd a szépségedet… Na, lesz majd sok dolgom az udvarlókkal! – tűrte el az egyik hajtincsemet az arcomból.
- Biztosan nagyon helyes gyerek lesz! Ne aggódjanak! – mosolygott a doki.
- Köszönjük szépen! - biccentett Jin.
- Csináljak egy képet? – kérdezte.
- Szerintem most még ne… Majd pár hét, hónap múlva visszajövünk, és majd akkor – ajánlottam.
- Rendben. Köszönöm, hogy eljöttek! – törölgette a hasamat.
- Mi köszönjük, hogy fogadott! Viszont látásra! – mondtuk Jinnel, és hazafelé vettük az irányt.
- Mit szeretne csinálni, az én édes drága egyetlen feleségem? – mosolygott rám.
- Vegyünk kekszet! Most úgy ennék egy kicsit – ábrándoztam.
- Itt a közelben van egy tök jó üzlet! Ha oda megyünk?
- Nekem tök mindegy… Csak legyen bent keksz! Oh, és víz! Szomjas vagyok… - gondolkodtam.
- Rendben! – ölelt át. – Nem akarsz hozzám költözni? – kérdezte félve.
- De… Csak nem akarlak derogálni…
- Édesem! Soha nem derogálsz! Mi a francért van az, hogy a lányok nem bíznak a fiúkban? – fogta a fejét.
- Én speciál azért, mert… Mert tudtam kiskoromban, hogy édesapám csalja az anyámat! Nem egy nővel, hanem hárommal! Hidd el! Van két fél tesóm, akik rühellnek, de hát… Ez az érzés kölcsönös!
- És édesanyádnak elmondtad?
- Már akkor tudtam, mi a következmény… Borzalmas vita lett volna, gyakorlatilag miattam. És… Most olyan rossz érzés… Éveken keresztül titkoltam… És olyan szar, hogy tudtam erről az egészről! Ezek után… Gondolhatod, hogy megváltozott a véleményem róla – sírtam el magamat.
- Jaj, Kicsim! Nyugi! Jól cselekedtél, hiszen felnőtt emberek voltak. De… Köszönöm, hogy elmondtad nekem… - suttogta a fülembe magához ölelve.
- Bocsánat, hogy bőgök, de… Nem tehetek róla…
- Ajj, semmi baj! Ez most a baba miatt is van… Meg megértem, hogy teljesen ki vagy akadva. És bocsánat, hogy felhoztam a témát… Nem gondoltam volna, hogy ilyen múltad volt…
- Honnan tudhattad volna? – fúrtam a fejemet a mellkasába. – Szeretlek Jin!
- Én is téged! Na, hozzám költözöl? – emelte fel a fejemet.
- Nem foglak téged zavarni? Ha esetleg munka, vagy ilyesmi…
- Nem fogsz! Majd egy kicsikét bevonlak a dologba! – nevetett fel.
- Köszönöm szépen!
- Szóra sem érdemes! – csókolt meg. – Még soha életemben nem voltam ennyire boldog… - mentünk tovább kézen fogva, majd bementünk az áruházba. Vettünk egy csomag kekszet, és vizet.
- Kérsz? – majszoltam a kajámat.
- Nem… - fintorgott.
- Hm… - rántottam meg a vállamat. – Így jártál!
- Várj! Most hova megyünk? Hozzád, vagy hozzám? – torpant meg.
- Menjünk először hozzám, összeszedek pár cuccot, és mehetünk hozzád! – mondtam teli szájjal.
- Hogy eszel? – nevetett ki, és letörölte az arcomat.
- Köszi! – nyúltam én is az arcomhoz. Tiszta morzsa volt.
Hamar odaértünk hozzám, összeszedtem egy-két ruhát, és beleraktam egy táskába, majd mentünk hozzá. Gyors tempóval öt perc alatt odaértünk.
- Leszakad a hátam! – borultam be az ágyába. – Ejj, de kényelmes! Azta! Sokkal jobb, mint az enyém!
- Hát igen, a Te ágyadba alig tudtam aludni!
- Persze, azért húztad mindig egyből a lóbőrt! – nevettem.
- Milyen pimasz vagy! – vigyorgott, felhúzta a pólómat, és elkezdte simogatni a hasamat. – Hihetetlen belegondolni, hogy apa leszek!
- Jézusom! Kövér leszek! Ennél is jobban! – riadtam meg.
- Na! Nem vagy kövér, nagyon jó alakod van! Egyébként meg, nem kövér leszel, hanem várandós! – mosolygott. – De várom már azt, amikor rúgni fog! Amikor már jó kerek pocid lesz!
- Remélem kisfiú lesz! Rohadt helyes gyerek lesz! – ábrándoztam.
- Ha tényleg így lesz, akkor ugye lesz mellé egy kislány is? Aki majd rád fog hasonlítani. Hú, de meg fog gyűlni a bajom a pasikkal… Nagyon szép lesz! – csókolt meg.
- Szeretlek Jin! – bújtam hozzá, és lehunytam a szememet.
- Én is téged Szerelmem! – puszilta meg a homlokomat. Ez volt az utolsó emlékem, ugyanis mély álomba szenderültem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése