~Kiki szemszög~
Aznap este sem tudtam aludni… Végig azok a szavak csengtek a fülemben, hogy: „Soha nem hazudtam neked! Nem akarlak ez miatt elveszíteni!”. De akkor az is igaz volt, hogy azért is van velem, mert megsajnált… Ah, édes istenem! Nem bírom tovább! Szétszakad a fejem! Felkeltem az ágyamból. Körülbelül tíz óra lehetett. Bevonultam a konyhába, kinyitottam a fiókomat, és elővettem egy kést. Nem tudtam felfogni, hogy mit is csináltam. Komolyan öngyilkos akarok lenni? Már csak milliméterekre volt az ereimtől a kés. Nem tehetem ezt… Még… Még nem! Felemeltem a vágóeszközt. Hihetetlen mennyiségű düh volt bennem, így megmarkoltam azt, és beleállítottam a konyhaasztalba. Rátámaszkodtam a pultra, és zokogva borultam rá. Lassan végighúztam a kezemet az asztalba szúrt késen, ami nyomot is hagyott a tenyeremen, de abban a pillanatban nem zavart. Hirtelen megszólalt a csengőm. Úristen! Úgy nézek ki, mint egy mosott rongy! Így nem mutatkozhatok! Bár… Kit nyom? Mindenki, aki csöngetne, az tudja, hogy most depis vagyok! Igen… Leszarom! Pizsamában, úgy ahogy voltam ajtót nyitottam. Szerencsémre csak Rei állt ott.
- Csajszi! Mi van veled? – lépett be a házamba a barátnőm.
- Szerinted? – vágtam hülye fejet.
- Te meg vagy veszve?! – vette észre az asztalba állított kést. – Édesem! Két napja ismered!
- És? Attól még… Úgy érzem, hogy szeretem Őt… Mert hihetetlenül kedves… - húztam el a számat.
- Na, jó! – sóhajtott. – Úgy látom, nincs mit tenni… Gyere! – ráncigált be a szobámba. – Fürödj meg!
- Mi?! Kilenc órával ezelőtt fürödtem meg!
- Akkor is! – Nagy nehezen rávettem magamat arra, hogy megfürödjek. Rei kérésére még hajat is mostam. Fehérneműben és törölközővel mentem vissza a szobámba Reihez.
- Na? És most?
- Reggeli! – vigyorgott. Gyorsan befaltam, majd megint be a hálóba. – Kiválogattam a legszexuálisabb ruháidat! – Az ágyamon volt egy-két ruhadarab. Az első, amit fel kellett próbálnom, egy miniszoknya volt, hihetetlen méretű dekoltázzsal. – NEIN! – mutatott x-et a kezével. Utána következett egy rohadt szűk nadrág, és egy normális aranyos felső. – Hm… Nem! – rázta a fejét. – És az utolsó, a kedvencem volt, egy ruha, aminek a fölső része fekete, pánt nélküli, a szoknya pedig rózsaszín volt. – Tökéletes! Akkor… Haj! – Bevitt a fürdőszobába, ahol a tükör elé ültetett. – Gyönyörű, hosszú hajad van… Szép, barna, ápolt, egyenes… Eh… Mit csináljak vele? Ha egy kicsit göndör lenne? Nem teljesen, csak a vége!
- Te vagy a mesterem! – nevettem. Hamar meg is csinálta, majd belenéztem a tükörbe. Nem hazudtam volna, ha azt mondtam volna, hogy nagyon jó lett!
- Oké! Smink! – vigyorgott.
- Nem! Sminket nem! – tettem karba a kezemet.
- Ah, jól van… - sóhajtott. – Cipő! – keresett nekem egy aranyos fekete topánkát, ami tökéletes volt. – Hát, lányom… Készen vagy… - bólogatott. Mikor belenéztem az egészalakos tükörbe, nagyon tetszett az, amit láttam. – Akkor, megyek is, szia! Ennyi volt!
- Köszönöm szépen Rei szívem! Lávv! – öleltem meg.
- Láv jú! – integetett és már el is húzta a csíkot. Körülbelül húsz perc múlva ismét a csengőm hangját hallottam. Akkor volt délután három óra. Kicsit eltötyörögtük az időt. Kinyitottam az ajtómat, és Akanishi Jin állt előttem, egy szál rózsával a kezében, fehér ingben, fekete öltönykabátban, és fekete nadrágban, ami, meg kell, hogy mondjam, nagyon szexi volt!
- Mit keresel itt? – sóhajtottam.
- Én… Tényleg nagyon sajnálok mindent! Soha nem akartalak megbántani, vagy valami ilyesmi! Kiki-san! Nem akarlak elveszíteni! Próbáltam valami jót tenni, de csak rosszul sült el… Sajnálom! Nem tudom visszaforgatni az időt! De… Nagyon szeretném, ha elfelejtenénk! Kérlek! Könyörgöm! Bocsáss meg nekem! – hajolt meg. Köpni-nyelni nem tudtam, annyira meglepődtem. Mikor felegyenesedett, felém nyújtotta a rózsát. – Mondtad, hogy szereted a rózsákat… Ezzel is bocsánatot szeretnék kérni!
- Jin… - suttogtam meghatódva. Hirtelen, azt sem tudtam mit csináltam, de a nyakába ugrottam. – Én sem akarlak elveszíteni!
- Köszönöm… - súgta a fülembe. Eltoltam magamtól. – Tessék! A rózsa!
- Köszönöm szépen! – mosolyodtam el. Beljebb mentem a konyhába, ahol még mindig premier plánban lehetett látni a kést. A virágot beleraktam egy vázába, a kést pedig kiszedtem, és elraktam.
- Elhívhatlak valamerre? – kérdezte hirtelen. – Vagy ilyen csinosan más srácot vársz?
- Nem, csak Rei idejött, és randomba felöltöztetett – nevettem. – De… Hova vinnél?
- Az legyen titok! – kacsintott. A szívem egyre hevesebben kezdett verni.
- Rendben, elfogadom a randi meghívást! – vigyorogtam boldogan.
- Akkor… - mosolyodott el. – Jöjjön, kisasszony! - Kimentünk a szabadba, ahol a nap úgy ragyogott, mint ezernyi kristályfény. – Van itt a közelben egy vásár, csak így az utcában. Ha ott körbenéznék? Utána is van ötletem!
- Rendben! – bólintottam. Úgy mentünk egymás mellett, mint két kisgyerek, akik egyedül kóborolnak. Hamar odaértünk. Rengeteg különféle fabódé volt kirakva mindenütt. Megakadt a szemem, egy napszemüvegesnél. Egy helyes, kis korombeli srác árulta azokat.
- A széplányok kapnak kedvezményt is! – szólt hozzám.
- És a szépfiúk? – kérdezte Jin hirtelen, mire elnevettem magamat. Szegény gyerek, majdnem elsüllyedt szégyenében. – Áh, Kiki-chan! Ezt próbáld fel! – adott egy pilótaszemüveget a kezembe Jin, amit egyből fel is vettem. – Nagyon édes!
- Hahaha! – nyújtottam ki a nyelvemet.
- Tudod, hogy nem hazudok! – adott egy puszit az arcomra, amitől egy kicsit elpirultam (Heh, kicsit, olyan voltam, mint Télapó ruhája).
- Jin-kun! – próbáltam eltakarni az arcomat. Elmentünk a szemüvegestől, és szinte az összes bódénál voltunk minimum egyszer. Mikor besötétedett, elkezdtem Jin kezét rángatni. – Ya! Félek a sötétben!
- Amíg engem látsz, ne félj! Megvédelek mindenkitől, aki bántani akar téged! Megígérem! – ölelt meg. Levette az öltönykabátját, és rám helyezte.
- Köszönöm szépen! – mosolyodtam el. – És köszönöm, ezt az estét is.
- Ne köszönd, mert még nincs vége! – megfogta a csuklómat, bementünk egy boltba, ahol valamiért vett egy pokrócot (tök potompénzért), és elvitt egy füves részre. Leterítette a vásárolt holmit. – Gyere! Nézzük együtt a csillagokat! – Ekkor megértettem. Lefeküdtem arra, és Ő is mellém. Jó szorosan mellém. – Ez romantikus, nem?
- Az… - Megint vérvörössé változott a színem. - Emlékszem, amikor anyáékkal is voltunk ilyen kirakodáson… Jó régen volt…
- A szüleid…? – érdeklődött finoman.
- Édesanyám rákban meghalt, mikor tíz voltam. Ezután négy évvel apám rászokott az alkoholra, majd Ő is eltávozott a körömből… Az a legdurvább, hogy már tizenhat évesen egyedül éltem, dolgoztam, és iskolába jártam, mégis… Felnőttem. Véleményem szerint, olyan művelt is vagyok, mint az átlag korombeli, sőt, én soha nem loptam!
- Én nem bírtam volna… - rázta a fejét nyújtózkodva. – Egyszerre tanulni és dolgozni? Képtelenség.
- Nekem sikerült – nevettem. Tovább kémleltem az eget, majd megtaláltam azt, amit kerestem. – Oh, nézd! Látod azt a csillagot, amelyik annyira ragyog?
- Igen!
- A nagymamám szerint az vigyáz minden szerelmes párra. És amikor azzal vagy, akit szeretsz, felnézel az égre, és ennyire fényesen ragyog, akkor megtaláltad, az igaz szerelmet.
- És ez tényleg működik? – kérdezte.
- Nem tudom… Eddig nem fénylett nálam ennyire. Bár… A pár döntse el, hogy ez működik-e – Jin hirtelen felkönyökölt.
- Nagyon remélem, hogy működik! – Megsimította az arcomat, és közelebb hajolt. Finoman az ajkait az enyémre helyezte, és engedte, hogy élvezzem eme csodálatos pillanatot. Pár másodperc múlva eltávolodtunk egymástól. Szívem kalapált, mintha ezt a tempót valaki előírta volna. Belenéztem azokba a gyönyörű, barna szemekbe, és nem bírtam. Beletúrtam, puha, barnás fekete hajába, és visszahúztam magamhoz. Ismét éreztük, hogy a szánk összeért. Majd nyelvével beengedést kért a számba, amit egy pillanat hezitálás után elfogadtam. Gyorsan meg is találta a játszótársát. Sajnos ennek a csodás csóknak a levegőhiány vetett véget. Lihegve tette homlokát az enyémre.
- Nem akarom, hogy ennek vége legyen… - suttogtam. Óvatosan elmosolyodott, és megint megcsókolt. Jó hosszasan, és sokkal szenvedélyesebben. Később visszadőlt mellém, és mindketten vigyorogva néztük az eget. Gyöngéden megkereste a kezemet, és megfogta. Ujjait összekulcsolta az enyémekkel. Körülbelül tíz perc múlva meguntuk, és kéz a kézben hazamentünk. Mármint Ő hazakísért. – Köszönöm szépen ezt a csodaszép estét! Nagyon jól éreztem magamat veled!
- Én is veled! – Az ajtóm előtt álltunk. – Vigyázz magadra!
- Te is! – Finoman végigsimítottam az enyhén borostás arcát, és megcsókoltam. Majd beléptem a házba, ahol még visszafordultam, és ismét csókolózni kezdtünk. Mit ne mondjak, nagyon jól csókolt. – Szia! – Már csuktam volna be az ajtót, de a kezével kitámasztotta. Bejött, és becsukta maga után az ajtót, aztán vad csókcsatába kezdtünk. Gyöngéden felemelt, és bevitt a szobámba, ahol lefektetett az ágyra.
- Remélem nem bánod… - mondta halkan. A válaszom erre egy kuncogás volt, és megint megcsókoltam. A többi már…..
Aznap este sem tudtam aludni… Végig azok a szavak csengtek a fülemben, hogy: „Soha nem hazudtam neked! Nem akarlak ez miatt elveszíteni!”. De akkor az is igaz volt, hogy azért is van velem, mert megsajnált… Ah, édes istenem! Nem bírom tovább! Szétszakad a fejem! Felkeltem az ágyamból. Körülbelül tíz óra lehetett. Bevonultam a konyhába, kinyitottam a fiókomat, és elővettem egy kést. Nem tudtam felfogni, hogy mit is csináltam. Komolyan öngyilkos akarok lenni? Már csak milliméterekre volt az ereimtől a kés. Nem tehetem ezt… Még… Még nem! Felemeltem a vágóeszközt. Hihetetlen mennyiségű düh volt bennem, így megmarkoltam azt, és beleállítottam a konyhaasztalba. Rátámaszkodtam a pultra, és zokogva borultam rá. Lassan végighúztam a kezemet az asztalba szúrt késen, ami nyomot is hagyott a tenyeremen, de abban a pillanatban nem zavart. Hirtelen megszólalt a csengőm. Úristen! Úgy nézek ki, mint egy mosott rongy! Így nem mutatkozhatok! Bár… Kit nyom? Mindenki, aki csöngetne, az tudja, hogy most depis vagyok! Igen… Leszarom! Pizsamában, úgy ahogy voltam ajtót nyitottam. Szerencsémre csak Rei állt ott.
- Csajszi! Mi van veled? – lépett be a házamba a barátnőm.
- Szerinted? – vágtam hülye fejet.
- Te meg vagy veszve?! – vette észre az asztalba állított kést. – Édesem! Két napja ismered!
- És? Attól még… Úgy érzem, hogy szeretem Őt… Mert hihetetlenül kedves… - húztam el a számat.
- Na, jó! – sóhajtott. – Úgy látom, nincs mit tenni… Gyere! – ráncigált be a szobámba. – Fürödj meg!
- Mi?! Kilenc órával ezelőtt fürödtem meg!
- Akkor is! – Nagy nehezen rávettem magamat arra, hogy megfürödjek. Rei kérésére még hajat is mostam. Fehérneműben és törölközővel mentem vissza a szobámba Reihez.
- Na? És most?
- Reggeli! – vigyorgott. Gyorsan befaltam, majd megint be a hálóba. – Kiválogattam a legszexuálisabb ruháidat! – Az ágyamon volt egy-két ruhadarab. Az első, amit fel kellett próbálnom, egy miniszoknya volt, hihetetlen méretű dekoltázzsal. – NEIN! – mutatott x-et a kezével. Utána következett egy rohadt szűk nadrág, és egy normális aranyos felső. – Hm… Nem! – rázta a fejét. – És az utolsó, a kedvencem volt, egy ruha, aminek a fölső része fekete, pánt nélküli, a szoknya pedig rózsaszín volt. – Tökéletes! Akkor… Haj! – Bevitt a fürdőszobába, ahol a tükör elé ültetett. – Gyönyörű, hosszú hajad van… Szép, barna, ápolt, egyenes… Eh… Mit csináljak vele? Ha egy kicsit göndör lenne? Nem teljesen, csak a vége!
- Te vagy a mesterem! – nevettem. Hamar meg is csinálta, majd belenéztem a tükörbe. Nem hazudtam volna, ha azt mondtam volna, hogy nagyon jó lett!
- Oké! Smink! – vigyorgott.
- Nem! Sminket nem! – tettem karba a kezemet.
- Ah, jól van… - sóhajtott. – Cipő! – keresett nekem egy aranyos fekete topánkát, ami tökéletes volt. – Hát, lányom… Készen vagy… - bólogatott. Mikor belenéztem az egészalakos tükörbe, nagyon tetszett az, amit láttam. – Akkor, megyek is, szia! Ennyi volt!
- Köszönöm szépen Rei szívem! Lávv! – öleltem meg.
- Láv jú! – integetett és már el is húzta a csíkot. Körülbelül húsz perc múlva ismét a csengőm hangját hallottam. Akkor volt délután három óra. Kicsit eltötyörögtük az időt. Kinyitottam az ajtómat, és Akanishi Jin állt előttem, egy szál rózsával a kezében, fehér ingben, fekete öltönykabátban, és fekete nadrágban, ami, meg kell, hogy mondjam, nagyon szexi volt!
- Mit keresel itt? – sóhajtottam.
- Én… Tényleg nagyon sajnálok mindent! Soha nem akartalak megbántani, vagy valami ilyesmi! Kiki-san! Nem akarlak elveszíteni! Próbáltam valami jót tenni, de csak rosszul sült el… Sajnálom! Nem tudom visszaforgatni az időt! De… Nagyon szeretném, ha elfelejtenénk! Kérlek! Könyörgöm! Bocsáss meg nekem! – hajolt meg. Köpni-nyelni nem tudtam, annyira meglepődtem. Mikor felegyenesedett, felém nyújtotta a rózsát. – Mondtad, hogy szereted a rózsákat… Ezzel is bocsánatot szeretnék kérni!
- Jin… - suttogtam meghatódva. Hirtelen, azt sem tudtam mit csináltam, de a nyakába ugrottam. – Én sem akarlak elveszíteni!
- Köszönöm… - súgta a fülembe. Eltoltam magamtól. – Tessék! A rózsa!
- Köszönöm szépen! – mosolyodtam el. Beljebb mentem a konyhába, ahol még mindig premier plánban lehetett látni a kést. A virágot beleraktam egy vázába, a kést pedig kiszedtem, és elraktam.
- Elhívhatlak valamerre? – kérdezte hirtelen. – Vagy ilyen csinosan más srácot vársz?
- Nem, csak Rei idejött, és randomba felöltöztetett – nevettem. – De… Hova vinnél?
- Az legyen titok! – kacsintott. A szívem egyre hevesebben kezdett verni.
- Rendben, elfogadom a randi meghívást! – vigyorogtam boldogan.
- Akkor… - mosolyodott el. – Jöjjön, kisasszony! - Kimentünk a szabadba, ahol a nap úgy ragyogott, mint ezernyi kristályfény. – Van itt a közelben egy vásár, csak így az utcában. Ha ott körbenéznék? Utána is van ötletem!
- Rendben! – bólintottam. Úgy mentünk egymás mellett, mint két kisgyerek, akik egyedül kóborolnak. Hamar odaértünk. Rengeteg különféle fabódé volt kirakva mindenütt. Megakadt a szemem, egy napszemüvegesnél. Egy helyes, kis korombeli srác árulta azokat.
- A széplányok kapnak kedvezményt is! – szólt hozzám.
- És a szépfiúk? – kérdezte Jin hirtelen, mire elnevettem magamat. Szegény gyerek, majdnem elsüllyedt szégyenében. – Áh, Kiki-chan! Ezt próbáld fel! – adott egy pilótaszemüveget a kezembe Jin, amit egyből fel is vettem. – Nagyon édes!
- Hahaha! – nyújtottam ki a nyelvemet.
- Tudod, hogy nem hazudok! – adott egy puszit az arcomra, amitől egy kicsit elpirultam (Heh, kicsit, olyan voltam, mint Télapó ruhája).
- Jin-kun! – próbáltam eltakarni az arcomat. Elmentünk a szemüvegestől, és szinte az összes bódénál voltunk minimum egyszer. Mikor besötétedett, elkezdtem Jin kezét rángatni. – Ya! Félek a sötétben!
- Amíg engem látsz, ne félj! Megvédelek mindenkitől, aki bántani akar téged! Megígérem! – ölelt meg. Levette az öltönykabátját, és rám helyezte.
- Köszönöm szépen! – mosolyodtam el. – És köszönöm, ezt az estét is.
- Ne köszönd, mert még nincs vége! – megfogta a csuklómat, bementünk egy boltba, ahol valamiért vett egy pokrócot (tök potompénzért), és elvitt egy füves részre. Leterítette a vásárolt holmit. – Gyere! Nézzük együtt a csillagokat! – Ekkor megértettem. Lefeküdtem arra, és Ő is mellém. Jó szorosan mellém. – Ez romantikus, nem?
- Az… - Megint vérvörössé változott a színem. - Emlékszem, amikor anyáékkal is voltunk ilyen kirakodáson… Jó régen volt…
- A szüleid…? – érdeklődött finoman.
- Édesanyám rákban meghalt, mikor tíz voltam. Ezután négy évvel apám rászokott az alkoholra, majd Ő is eltávozott a körömből… Az a legdurvább, hogy már tizenhat évesen egyedül éltem, dolgoztam, és iskolába jártam, mégis… Felnőttem. Véleményem szerint, olyan művelt is vagyok, mint az átlag korombeli, sőt, én soha nem loptam!
- Én nem bírtam volna… - rázta a fejét nyújtózkodva. – Egyszerre tanulni és dolgozni? Képtelenség.
- Nekem sikerült – nevettem. Tovább kémleltem az eget, majd megtaláltam azt, amit kerestem. – Oh, nézd! Látod azt a csillagot, amelyik annyira ragyog?
- Igen!
- A nagymamám szerint az vigyáz minden szerelmes párra. És amikor azzal vagy, akit szeretsz, felnézel az égre, és ennyire fényesen ragyog, akkor megtaláltad, az igaz szerelmet.
- És ez tényleg működik? – kérdezte.
- Nem tudom… Eddig nem fénylett nálam ennyire. Bár… A pár döntse el, hogy ez működik-e – Jin hirtelen felkönyökölt.
- Nagyon remélem, hogy működik! – Megsimította az arcomat, és közelebb hajolt. Finoman az ajkait az enyémre helyezte, és engedte, hogy élvezzem eme csodálatos pillanatot. Pár másodperc múlva eltávolodtunk egymástól. Szívem kalapált, mintha ezt a tempót valaki előírta volna. Belenéztem azokba a gyönyörű, barna szemekbe, és nem bírtam. Beletúrtam, puha, barnás fekete hajába, és visszahúztam magamhoz. Ismét éreztük, hogy a szánk összeért. Majd nyelvével beengedést kért a számba, amit egy pillanat hezitálás után elfogadtam. Gyorsan meg is találta a játszótársát. Sajnos ennek a csodás csóknak a levegőhiány vetett véget. Lihegve tette homlokát az enyémre.
- Nem akarom, hogy ennek vége legyen… - suttogtam. Óvatosan elmosolyodott, és megint megcsókolt. Jó hosszasan, és sokkal szenvedélyesebben. Később visszadőlt mellém, és mindketten vigyorogva néztük az eget. Gyöngéden megkereste a kezemet, és megfogta. Ujjait összekulcsolta az enyémekkel. Körülbelül tíz perc múlva meguntuk, és kéz a kézben hazamentünk. Mármint Ő hazakísért. – Köszönöm szépen ezt a csodaszép estét! Nagyon jól éreztem magamat veled!
- Én is veled! – Az ajtóm előtt álltunk. – Vigyázz magadra!
- Te is! – Finoman végigsimítottam az enyhén borostás arcát, és megcsókoltam. Majd beléptem a házba, ahol még visszafordultam, és ismét csókolózni kezdtünk. Mit ne mondjak, nagyon jól csókolt. – Szia! – Már csuktam volna be az ajtót, de a kezével kitámasztotta. Bejött, és becsukta maga után az ajtót, aztán vad csókcsatába kezdtünk. Gyöngéden felemelt, és bevitt a szobámba, ahol lefektetett az ágyra.
- Remélem nem bánod… - mondta halkan. A válaszom erre egy kuncogás volt, és megint megcsókoltam. A többi már…..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése