Ezen gondolkoztam, mikor hirtelen megszólalt a telefonom. Ránéztem a kijelzőre, amin ez villogott nagy betűkkel: Jin♥.
- Szia Jin-kun! – vettem fel boldogan.
- Szia Kiki-chan! – hallottam Jin édeskés hangját, tele vidámsággal. – Mi újság?
- Semmi különös. És veled?
- Velem se. Mi jót csinálsz?
- Csak a laptopomon pötyögtem.
- Áh, értem. És ráérsz ma?
- Aha. Mert?
- Van kedved eljönni pár barátommal és velem valahova? Csak úgy véletlenszerűen elmegyünk valamerre.
- De! Szívesen mennék! – vidultam fel. – Oh, és hozhatnám a legjobb barátnőmet is? – kérdeztem félve.
- Természetesen! Akkor találkozzunk egykor a parkban a tónál.
- Rendben. Köszönöm a meghívást!
- Nagyon szívesen! Máskor is! Szia, Szépség!
- Szia Jin! – tettem le. Gyorsan tárcsáztam Reit, elmondtam minden apró részletet.
- Kiki! Felfogtad, hogy gyakorlatilag randira hívott? – tette fel a kérdést.
- De egy randin ketten vannak, nem?
- Az tök mindegy, de gondolt rád is! Ah, hogy milyen rossz helyzetfelismerő vagy! – Hallottam, a homlokára csap.
- Ah, mindegy… Te így gondolod, én meg nem… Jin helyes, én meg nem vagyok szép! Szerintem csak kedvességből kérdezett.
- Dehogyis! Először is, csajszi! Rohadt szép vagy! Másodszor pedig, ha a helyében lennék, én nem azért hívnálak meg, mert kedves vagyok, hanem mert érzek irántad valamit! Baka!
- Ah, mindegy! Akkor gyere át hozzám, és beszéljük meg, hogy mit vegyek fel!
- Oké! Öt perc és ott leszek! Bye-bye! – Letette. Az alatt az öt perc alatt, míg ideért azon gondolkoztam, amit mondott. De nem hiszem, hogy tényleg ezért lenne.
Mikor Rei megérkezett berontott a szobámba, azon belül pedig a szekrényemet rohamozta meg.
- Szerintem ez a fehér ujjatlan póló, a pink pulcsid, amit annyira szeretsz, és ez a sima farmernadrág tökéletes lesz! Cipő pedig… - gondolkozott. – Áh! Ez a pink tökéletes! – rángatott elő egy sportcipőt.
- Csúcs! Köszi! – Felvettem mindenegyes darabot. – Hogy nézek ki?
- Mesésen! – mutatta a hüvelykujját.
- Köszi, Drága! – küldtem felé egy puszit. Elindultunk a megbeszélt helyre, ahol Jin, két fiú és két lány várt minket.
- Sziasztok! – köszöntünk egyszerre Reivel.
- Sziasztok, lányok! – mosolyodott el Jin. – Mi még nem találkoztunk, Akanishi Jin vagyok! – hajolt meg Rei előtt.
- Tudom! – csúszott ki a száján, mire észrevétlenül megrúgtam. – Khm. Én pedig Ito Rei vagyok!
- Oh, és a barátaim, Nakamaru Yuichi – mutatott egy aranyos koalamaci kinézetű srácra. -, Yamaguchi Sho – következett egy fekete hajú, szemüveges fiúra. -, Takaki Kira – Egy kis feketehajú lányka. -, és végül Matsumoto Naomi – Hosszú, barnahajú, sajnos szép lány. Ahogy Naomi ránézett Jinre, tudtam, hogy meg akarja szerezni magának. – Srácok, Ő pedig Kimura Kii, de hívjátok nyugodtan Kiki-sannak! – mosolygott rám.
- Örülök, hogy találkoztunk! – hajoltam meg.
- Míg nem jöttetek, arra gondoltunk, hogy sétálnánk, aztán ennék egy gyorskajáldába. Ez így jó lesz? – nézett rám félve Jin.
- Nekem tökéletes! – hazudtam, majd Reira néztem.
- Nekem is! – biccentett.
- Rendben! Akkor mehetünk is – Elindultunk, én pedig mindenféleképpen beszélni akartam Jinnel, de Naomi állandó jelleggel vele volt. Egy jó pillanatban, Naomi nem volt ott, így odamentem Jinhez.
- Akanishi-kun! Van egy kis baj! – suttogtam.
- Mi az? – Tekintete vidámról átváltozott aggódóvá.
- Nem gondoltam volna, hogy elmegyünk enni, így csak nagyon kevés pénzt hoztam magammal, aminek a fele kell a buszhoz… - magyaráztam.
- Oh, hát az nem probléma! Kifizetem én neked! – mosolygott kedvesen.
- Nem! Azt nem engedem!
- Ugyan miért? – döntötte oldalra a fejét.
- Mert… Nem szeretem, ha más kifizet nekem valamit, mert egy másik ember azt hinné, hogy csak kihasználom… - magyaráztam.
- Nem használsz ki! Majd visszaadod! – ölelt át, és adott egy puszit a homlokomra.
- Nem… Áh! Megvan! Majd eszem Reivel együtt! Köszi, hogy az eszembe juttattad! – néztem a szemébe mosolyogva.
- Hát… Te tudod! – dörzsölte meg a karomat.
- Jin-chan! – hallottam Naomi hangját. Mindketten felé kaptuk a fejünket. – Kicsit fázom… Segítenél felmelegedni?
- Persze – erőltetett mosolyt az arcára. Csalódottan levettem magamról a kezét, és Reire pillantottam, aki éppen Shoval beszélgetett, mellettük meg csak úgy ott sétált Kira. Nem akartam megzavarni Őket, szóval pár percig csak egyedül mentem Jinék után, majd hirtelen Yuichi jelent meg mellettem.
- Nehéz dolog a szerelem, mi? – kérdezte hátranézve Reiékre.
- Az… - szomorodtam el. – Várj, mi?!
- Tudod… Nagyon csinos a barátnőd, és jó kisugárzása van… Egyből megfogott az a tipikus: Hű, de jó lenne vele aludni el esténként és vele is kelni fel… - mondta ábrándozó hangon.
- De édes! Még soha senki nem mondott még neki ilyet – mosolyodtam el. – Ah, és nekem se… - suttogtam.
- Szerintem Jin is érez irántad valamit… Lehet látni ahogyan rád néz. Vágyakozik az után, hogy együtt legyetek.
- Hát… Nem úgy néz ki… - Rájuk pillantottam. Jin átkarolta Naomi kis vállát, és finoman dörzsölte, Naomi meg valamit magyarázott neki.
- Ha Naomi nem lenne, rég megálltatok volna az út közepén csókolózni! – tette karba a kezét.
- Dehogyis – Egy picit meglepődtem ezen a „csókolózni” részen.
- Hát… Ha nem hiszel nekem… - sóhajtott. – Naomi! – kiáltotta, mire a lány flegmán ránézett. – Segítek felmelegedni!
- Nem kell! Jin-san már segít!
- Menj csak, most amúgy is elfáradt a kezem! – mondta mosolyogva Jin, és gyorsan leengedte a kezét. Naomi mérgesen hátrajött hozzánk, Yuichi átkarolta, én meg inkább lassítottam egy picit. Mikor Jin észrevette, hogy egyedül battyogott az úton, megállt. Naomiék elmentek mellette, és amikor én következtem, hozzám csapódott. – Szia, Szépségem!
- Szia Jin-san. Mi újság?
- Semmi különös. Eddig hogy tetszik a kis túra? – Mosolya édesebb volt százmilliárd csokinál és cukornál is. Szemei barnán ragyogtak a napsütésben.
- Közömbös… Jó is, de rossz is – válaszoltam.
- Mi?! Miért?! Azt hittem tetszeni fog… - csüggedt el.
- Tetszik is, de nem is – vigyorogtam. Jó érzés volt látni, hogy Jin miattam érdeklődik, aggódik. Egyszerűen nem bírtam tovább, kikívánkozott a kérdés: - Mi van köztetek Naomival?
- Az égvilágon semmi! – rázta a fejét. Mosoly ült az arcán. Nem tudom miért, lehet, hogy ez nála egy beépített dolog.
- Rendben, csak kíváncsi voltam, mert… Nagyon rád van kattanva! Biztosan bejössz neki! – A földet kezdtem el bámulni. „Érdekes volt” a kavicsokat nézni. – Bár, melyik az a csaj, akinek nem jönnél be… - suttogtam halkan.
- Engem nem érdekel Naomi! Megismertem egy sokkal kedvesebb, sokkal szebb lányt, akit valaha láttam, csak az a baj, hogy nem tudom, mit csináljak… - vakargatta a tarkóját. Biztosan nem rólam beszél…
- Hát… A lányok szeretik, ha virágot adsz nekik… Mondjuk a csokor talán túl csicsás, inkább egy szál… Annak minden lány örül – adtam neki tippet a lányhoz. Ah, Baka!
- És milyen virágot kéne adnom annak a lánynak? – fürkészte a tekintetemet, de én csak lefelé bambultam.
- Ez a lánytól függ… Milyen kapcsolatod van vele, mit akarsz neki elmondani, milyen virágot szeret… - soroltam.
- Hát… Igazából nem tudom… Te például milyen virágot szeretsz?
- A kedvencem a liliom, viszont ha valaki esetleg ad nekem, akkor az inkább rózsa legyen… Liliomot találni a legjobb valahol, nem pedig megvenni – ábrándoztam. Elképzeltem Jint… Ahogy becsönget az ajtómon, egy szál rózsával a kezében, szakadó esőben. Ő, mint mindig tökéletesen van felöltözve, rajtam is normális ruha van. Átnyújtja a virágot azzal a szóval, hogy: Szeretlek. Én megörülök, a nyakába ugrom, és megcsókolom. HAPPY END! Ja, persze… A képzeletemben…
- Értem… - bólintott. - Köszi a tippeket! Használni fogom Őket! – ölelt át, és egy puszit nyomott a homlokomra (megint). – És randira hova vigyem azt a bizonyos, csodaszép lányt?
- Nem gondolod, hogy kellenének saját ötletek is? – nevettem.
- De, de Te lány vagy, és tudod, hogy egy lány mit érez… - húzott közelebb magához.
- Akkor… Menj el érte egy szál rózsával a kezedben. Onnan vidd el Őt mondjuk… Vidd el a parkba. Vigyetek pokrócot is, terítsétek le, és este nézzétek együtt a csillagokat. Szerintem az igazán romantikus… - döntöttem a mellkasára a fejemet.
- Téged már hívtak el randira? – kérdezte hirtelen.
- Eh, ez amolyan „szívassuk a ronda lányt, mert még soha nem vallottak neki szerelmet”? – nevettem fel.
- Ki az a ronda lány? Nem látom! – kereste körbenézve, én meg csak tovább nevettem. – De most komolyan! Merre van?
- Itt melletted! – kuncogtam.
- Esküszöm, nem találom! Ez a lány láthatatlan vagy mi?
- Jin! – ütöttem meg finoman a mellkasát, mivel a vállát nem tudtam, ugyanis végig átölelt. – Magamról beszélek!
- Skizofrén vagy?
- Nem beszélek magammal!
- Jó, igaz. De nem vagy ronda! Higgy nekem! – mosolyogva nézett a szemembe.
- Áh, ez a kajálda jó lesz? – kiáltott fel Kira. Jin is odakapta a fejét a nagy „KAWAII potato with AI” feliratú tábla felé, majd mire elolvasta, felnevetett.
- Tökéletes! – bólogatott. Naomi hátranézett, és mikor meglátta azt, hogy Jin átkarol engem, az arca úgy eltorzult, mintha maszkot vett volna fel.
- Jin-sama! – vinnyogta a hülye hangjával. – Ha sötétben megyünk el, majd haza kísérnél? Félek egyedül éjszaka! – bújt ki Yuichi keze alól.
- Nem este fogunk hazamenni, ne aggódj! – Bementünk a kajáldába, ahol mindenki megvette a saját ételét, aztán leültünk egy hosszú asztalhoz. Rei mellé ültem, mivel csak ott volt hely, és egyébként is vele ettem volna. – Kimegyek a mosdóba, ne haragudjatok! – állt fel Jin, majd eltávozott.
- Na, és Kiki-san, hol dolgozol? – kérdezte hirtelen Sho, aki Rei másik oldalán ült.
- Oh, egy étteremben dolgozom szakácsként – feleltem.
- Van egy éttermed? – kerekedtek el Kira szemei.
- Nem. Csak ott dolgozom.
- És mennyit keresel? Ha Jin-sama barátkozni mer veled, akkor biztosan valami gazdag családhoz tartozol, vagy sokat keresel. Illetve Jin-samat elnézve, Ő mindenkivel kedves. Lehet, hogy veled is csak ezért van – alázott le Naomi.
- Csóró vagy? – maradt tátva Kira szája. – De durva! És egy ilyen van a társaságunkban!
- Ezt úgy mondjátok, mintha leprás lenne! – vett a védelmébe Yuichi-kun.
- De most gondolj bele! Szerinted Jin-sama összeállna egy olyannal, mint Te? – dőlt előrébb Naomi. – Kelj fel hercegnő! Nem ilyen világot élünk!
- Semmit nem tudtok Kiki-sanról! Hogy mertek így ítélkezni felette?! – emelte fel a hangját Rei-san.
- Lefogadom, hogy Te is csóró vagy! Melyik kukában szalajtottak titeket?! – Nem bírtam tovább. Hirtelen felálltam hátravágva a széket, amin ültem, és az asztalra csaptam. Mindenki rám nézett az asztalunknál.
- Már megbocsássatok! – kezdtem nyugodt, kedves hanggal. – Nem minden ember születik jómódú családban. Van, akinek már nem élnek a szülei, így egyedül kell boldogulnia. Az élet néha nem úgy működik, mint ahogyan azt mindenki elvárja. Ezt sajnos nem lehet befolyásolni. Úgyhogy úgy gondolom, hogy ne olyan alapján ítélkezzetek, amiről nem a másik ember tehet… - lehajtott fejjel suttogtam a végét a könnyeimet nyelve.
- Hé, Csóró lány! Ne itt beszélj az életről, amikor azt sem tudod mi az, mert a házadon, és a környékén kívül sehol nem jártál, így fogalmad sincs, kinek, min kellett keresztül mennie! Van olyan, aki élet-halál között van! Szóval Te ne gyere az élettel, mikor egy kis senki vagy! Jin szerinted miért jó fej veled? Mert megsajnált! – Naomi szavai porba tiportak. Legördült az első könnycsepp az arcomon. Rei is felállt, aki megfogta a karomat, és ráncigálni kezdett kifelé. Út közben, ahogy a földet bámultam, véletlenül nekimentem valakinek. Felnéztem. Jin-san állt előttem. Kisírt szemmel néztem a szemébe, majd mikor lereagálta azt, amit lát, aggódó tekintettel kérdezett.
- Mi történt?
- A barátaid, az történt! – kiabálta neki Rei.
- Mi?!
- Azok a seggnyalók azt mondták Kiki-sanra, hogy csóró, és hogy csak azért vagy vele kedves, mert csak megsajnáltad!
- Rei-chan… - suttogtam rápillantva. – Lehet, hogy nem voltak valami aranyosak, de ne süllyedj le arra a szintre, hogy Te is csak szidni tudj embereket – mondtam halkan.
- Kiki-san! – fogta meg a vállamat Jin, semmibe véve Rei-chant. – Ugye Te is tudod, hogy nem igaz az, amit mondtak?!
- Miért ne lenne igaz Jin-kun? Egy csóró kis senki vagyok, akinek nincsen senkije – ráztam a fejemet a szemébe nézve.
- Nem! Nem igaz! Az sem igaz, hogy csak azért vagyok veled, mert sajnállak!
- Nem gondolnám, hogy nem igaz… Valld be, hogy egy kicsit ez is benne van a dologban – Betontéglák voltak szívemben a szavak. Jin elgondolkozott, de nem felelt semmit. – Tudod… - túrtam bele a hajamba kínosan felnevetve. – Utálom, ha az emberek azt hiszik, hogy hülye vagyok! – És ezzel a mondattal otthagytam azt a helyet, és Jint is. Reivel csöndesen telt az utunk visszafelé. Haza is kísért.
- Jaj, Csajszi! – emelte fel az államat. – Ne csüggedj miatta! Nem éri meg! És higgy nekem, hogy holnap térden állva fog könyörögni neked!
- Nem fog! – ráztam meg a fejemet.
- Áh, fel a fejjel! Nyugodj meg, és keress valami más pasit! – pofozott meg finoman. – Na, bye-bye!
- Szia! – integettem, és bementem a házamba. Jin egésznap hívogatott és üzeneteket küldözgetett. Nem vettem fel a telefont, és az SMS-eket sem néztem meg. A készülékemet a sarokba dobva jeleztem magamnak, hogy erősnek kellett lennem. Nem szabad egyet sem megnéznem! Inkább bekapcsoltam a zenelejátszómat, és megpróbáltam relaxálni. Nem sikerült, ugyanis rengeteg szerelmes dalt játszott, úgyhogy csak szomorúbb lettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése