Reggel magamtól keltem. Mikor
felnyitottam nehéz pilláimat, óvatosan felültem az ágyon, majd körbenéztem a
szobámban. Ruhák szanaszéjjel, és egy férfi a másik oldalamon felém fordulva
aludt. Jin édesen szuszogott, miközben én bámultam Őt. Haja kócosan állt a
fején, aztán mikor lejjebb pillantottam, észrevettem csupasz felső testét, az
alsót, pedig a takaró eltakarta. Magamra néztem, és igen, én is meztelen voltam
(takaró takarta csak el mindenem). Ez azt
jelenti, hogy megtörtént? Életem első pillanata Akanishi Jinnel volt? Ezen
őrlődtem, mikor eszembe jutott valami fontos. Biztosan nagyon éhes lesz, mikor felébred… Csináljak neki reggelit?
Lehet, hogy kellene… Elhatároztam, hogy kikászálódom az ágyból, viszont egy
kicsit nagy zajt csaptam, ugyanis a poharat(?) ami ott volt lerúgtam
véletlenül, így visszadőltem. Jin elkezdett mocorogni, majd kinyitotta a
szemét.
- Mit csinálsz? – kérdezte halkan, fáradt hangon. – Menekülsz? – vigyorgott.
- Nem, csak gondoltam csinálok neked reggelit, de felébresztettelek, bocsi – húztam el a számat.
- Milyen aranyos vagy! – húzott közelebb magához mosolyogva.
- Jin… - suttogtam a mellkasába.
- Igen? – kezdte simogatni a hátamat.
- Ez tényleg megtörtént?
- Nagyon remélem.
- Két-három nap után? Nem furcsa egy kicsit? – ráztam a fejemet.
- Szerintem a szerelemnél nincs határ… - Felnéztem rá. – Teljesen mindegy, hogy valamelyik fél fiatalabb-e, vagy szegényebb, vagy alacsonyabb, vagy mit tudom én… Ilyesmi. És hogy mióta ismerik egymást. Ismered azt, hogy „Első látásra szerelem”? – Bólintottam. – Na látod! Szeretlek, és… Ez ellen semmi nem akadályozhat meg.
- Én is… - kezdtem, majd a szemébe néztem. – Szeretlek.
Óvatosan eltűzte az egyik hajtincsemet, majd megcsókolt.
- Mától fogva a barátnőm vagy! – harapott finoman az ajkamba.
- Bizonyítsd tettekkel is! Mutasd ki, hogy mennyire szeretsz, és hogy mi mindent tennél meg értem – túrtam bele a hajába.
- Fogom is, ne aggódj emiatt Picim! – becézett.
- Akkor jó! – nyújtottam ki rá a nyelvemet. – Mit szeretnél enni?
- Még téged kóstolgatnálak… - halmozta el csókokkal a nyakamat.
- Jin! Hagyd abba kérlek! – nevettem, mire eleget tett a kérésemnek.
- Rendben – mosolyodott el. – Te mit ennél?
- Nem tudom… De inkább Te mondj valamit, amit elkészíthetek…
- Egy sima pirítósnak is örülök.
- Azért azt nem engedhetem meg magamnak. Ha már itt vagy nálam, én meg ugye profi szakács vagyok, azért valami jót kell, hogy az asztalra rakjak.
- Hm… - gondolkozott átölelve engem. – Mit ajánl a profi szakács barátnőm?
- Na jó, hülyíts valaki mást! Kapsz azt, ami van! – nevettem fel, majd kikászálódtam az ágyból, felvettem a fehérneműimet, és hirtelen Jinre néztem. – Nem öltözöl fel? – Ránézett az órájára, aztán megrázta a fejét.
- Figyu, nem fürdünk inkább meg?
- Akkor fürödj meg, addig én megcsinálom a kajádat, és aztán majd valamikor én is megfürdöm.
- Szerintem spórolhatnánk a vízzel… - kacsintott.
- Legyen – sóhajtottam. Felkelt az ágyból, felvette az alsónadrágját, közelebb lépett hozzám, majd megcsókolt. Eltoltam magamtól, bementem a fürdőbe és megnyitottam a vizet a zuhanyzóban. Hirtelen két kéz karolta át a derekamat.
***
Hamar lezuhanyoztunk, így felvettem tiszta fehér neműket, egy fehér „Love” feliratú pólót és egy farmert. Jin pedig a tegnapi ruháit aggatta magára. Kivonultam a konyhába, és gyorsan összedobtam neki egy kis rizst, tojással, teával és egyéb finomságokkal.
- Jöhetsz enni! – kiabáltam be neki a szobába. Mikor kijött, rohadtul helyes volt, kicsit oldalra fésült, kusza haj, csak félig begombolt felső… Hm…
- Mi az? Miért nézel ennyire?
- Csak… Nagyon jól nézel ki – bólintottam.
- Te sem panaszkodhatsz! – pillantott végig rajtam. Az asztalra tettem az ételét. – Hú, de jól néz ki! – ült le.
- Jobban, mint én? – kérdeztem félve.
- Nálad jobban semmi és senki nem néz ki! – mosolygott rám. Én is leültem.
- Ah, jó étvágyat! – tette össze a kezeit, majd a pálcikához kapott és enni kezdett. Pár másodpercig még néztem Őt, majd szintén nekikezdtem az eleségemnek. Körülbelül öt perc múlva mindketten megettük. – Köszönöm szépen, hihetetlenül finom volt!
- Köszönöm – mosolyodtam el. Elvittem a tányérunkat a mosogatóba, aztán visszaültem.
- Szeretlek! – hajtotta a fejét az asztalra, és összekulcsolta az ujjainkat.
- Én is téged – Hirtelen megszólalt a telefonja.
- Ah – nézte meg a kijelzőét. – Mondjad Tatsu! Mi?! Nem, nem kell….. Aish, hogy nem tudtok semmit sem egyedül megoldani! – Letette. – Ne haragudj, de nekem mennem kell!
- Ne menj! Kérlek! – fogtam vissza a kezét.
- De muszáj… Nélkülem csődtömeg az üzletem!
- De nem akarom, hogy elmenj! – hajtottam le a fejemet. – Félek, hogy… Hogy amint kilépsz azon az ajtón, elfelejted, hogy mi történt köztünk… Holnap ismét csak idegenek leszünk egymás számára.
- Szívem… - suttogta halkan, és leguggolt elém. – Soha nem felejteném el, azt, hogy Te és én együtt vagyunk. Egy percre sem – ismét elindult.
- Kérlek, töltsd velem ezt a napot! – A térdemre hajoltam. Hallottam, ahogy Jin sóhajt egyet.
- Gyere velem, és utána visszajöhetünk, vagy akár el is mehetünk akárhova! – mosolygott.
- Tényleg? – kaptam fel a fejemet.
- Igen! Nekem Te mindennél fontosabb vagy! Még az üzletnél is!
- Jin-sama… Köszönöm! – álltam fel és mentem oda hozzá. Megöleltem, majd megcsókoltam.
- Na, megyünk? – paskolta meg a fenekemet.
- Igen – adtam neki még egy szenvedélyes csókot. Lihegve váltunk el egymástól. Mosolyogva bevonultam a szobámba, és felvettem egy utcai ruha összeállítást, aztán már mentünk is. Hamar odaértünk gyalog (kézen fogva). Bementünk egy hatalmas nagy áruházszerűségbe. Minden oldalon boltok voltak, és rengeteg. – Ez… A tiéd? – ámultam el.
- Aha. Kicsit nagynak érzem, de hát… - vonta meg a vállát.
- Azt hittem, hogy csak egy aprócska helység, és… Atyaúristen!
- Tetszik?
- Hát… Én mondjuk a szökőkutat nem ide raktam volna, mert így, hogy beteríti a teret, a vásárló visszafordul, mert azt hiszi, hogy nincs több üzlet…
- Lehet, hogy igazad van – gondolkozott. – Oh, itt is vagyunk.
Egy nagy ékszerbolt volt, tele különféle gyűrűkkel, nyakláncokkal, karkötőkkel, órákkal és mindennel, amit csak el lehetett képzelni.
- Sziasztok! – köszöntünk, mikor beléptünk.
- Oh, szia Jin, jó napot hölgyem! – köszöntött az eladó.
- Kiki vagyok – hajoltam meg.
- Kiki-san, nézze a választékot! Önnek most a legjobb nyakláncokat adjuk!
- Velem van Tatsu! Ne lopd ki a pénzét – ölelt át Jin.
- Oh, egy ilyen lány? – suttogta Jinnek.
- A barátnőm, problémád van vele? – puszilta meg a homlokomat. Én csak szomorúan néztem a padlót.
- Áh, semmi – rázta meg a fejét. – Szóval, Jin-san, jött pár árucikk, amik között van egy-két hibás. Mit csináljunk vele?
- Mutasd! – Tatsu hátrament és elhozott két hatalmas dobozt. Kiborította, és nagyon sok nyaklánc hullott ki belőle.
- Például ez a kettő, ami hibás. Nézd! Az egyiknek el van törve a medálja, a másik meg nagyon kisméretű.
- Ah, hát ez tényleg kicsi… - hirtelen felnézett. – Kiki-chan, megpróbálod?
- Mi?! – vontam fel az egyik szemöldökömet. Jin kibontotta az ezüstláncot, és hozzám fordult. Feltette rám, és pont jó volt.
- Illik is hozzád, Szerelmem – mosolygott.
- Na, egy ilyen kisnyakú lányt kéne keresnie – kapcsoltam ki, és letettem az asztalra.
- Mit csinálsz? – vágott értetlen fejet.
- Csak felpróbáltattad velem, nem? – kérdeztem vissza.
- Úgy értettem, hogyha jó rád, akkor neked adhatom, mivel még egy ilyen lányt nem találunk! – adta vissza rám.
- Oh… De Jin-sama… Nekem erre nincs pénzem.
- Hogy Te mennyire értetlen vagy – rázta meg a fejét nevetve. – Neked adom! Ajándékba! Ingyen!
- Nem fogadhatom el… Ez… - kezdtem.
- Kiki-chan, tényleg, fogadd el! Ragaszkodom hozzá! – fogta meg a kezemet.
- Köszönöm szépen – suttogtam az ajándékomat nézve. Egy ezüstláncon, egy medál volt, ami lakatformát öltött.
- Tatsu, ugye ennek van egy párja is, igaz? – érdeklődött Jin.
- Igen… - kereste. – Itt is van! – Ugyanúgy ezüstlánc volt, csak kulcs formájú medállal.
- Én ezt akkor el is veszem… - kibontotta, majd felrakta magának. – Nézd, nálad egy lakat van… Ez a szívedet jelképezi. Nálam meg egy kulcs. Ki tudom nyitni vele a lakatot. A zárat, ami a szívedet nyitja.
- De romantikus – mosolygott Tatsu. – Főleg, ha gazdag lány lennél!
- Tatsu! – kiáltott rá Jin.
- És igen, így kell elrontani egy romantikus pillanatot. Gratulálok – mutattam fel a hüvelykujjamat keserűen elmosolyodva. Sarkon fordultam és kimentem az üzletből. Az áruház közepén volt egy pad, amin helyet foglaltam. Pár perc múlva Jin kirontott a boltból, és engem keresett. Én csak a földet bámultam, és szomorú voltam.
- Kiki-chan – jött hozzám lihegve.
- Hm? – bámultam tovább az érdekes földet.
- Figyelj… - leguggolt elém. – Te megérted azt a lányt, aki egy ronda fiúhoz ment hozzá feleségül?
- Nem tudom.
- Na látod, lehet, hogy Te sem értenéd meg. Ugyan ez van nálunk is. De attól függetlenül, hogy Te kevésbé vagy „pénzes”, szeretlek! És ezt az érzést nem lehet magyarázni, törölni vagy ilyesmi. Mert nekem Te vagy a legfontosabb! Senki és semmi más!
- Én csak… Sajnálom, hogy nem tudok ezeknek az embereknek megfelelni. A barátaidnak, az alkalmazottjaidnak, és szerintem a szüleidnek sem. Mindenki azt hinné, hogy csak azért vagyok veled, mert van pénzed, de… Utálom, ha ezt hiszik… Nem vagyok olyan fajta, aki a pénzre bukik. Azt csak a csóró ribik csinálják – Felnevettünk.
- Édesem. Én nem hiszem ezt. Tudom, vagyis remélem, hogy úgy szeretsz, mint én.
- Jin-sama… Menjünk inkább haza! – töröltem meg az arcomat.
- Rendben – mosolygott.
*Egy hónappal később*
- Úgy érzem, én most éhes vagyok – jelentette ki, mikor haza értünk a plázából, ahol Jin dolgozott.
- Már megint? Nemrég reggeliztél!
- De nem kaját akarok… Hanem téged! – Megcsókolt. Először gyengéden, majd egyre vadabbul. Óvatosan felkapott, bevitt a szobámba, és lefektetett az ágyra. Rám mászott, és folytattuk a csókcsatánkat. Már csak a fehérneműink voltak rajtunk, és az enyémet Jin éppen próbálta levenni, mikor megszólalt a telefonja. – A rohadt életbe, hogy az embernek nincsen magánélete! – nézte szúrós szemmel a mobilját, mire én csak felkuncogtam. Felvette. – Haló?
Mivel rajtam feküdt, hallottam is, hogy mit mond a másik fél.
- Szia Jin-sama! Azt hittem átjössz ma is! – Naomi hangja volt.
- Oh, el is felejtettem, meg ma nem is mentem volna.
- Miért, megcsalsz, Te mocskos perverz?
- Mi van?! – nevetett fel Jin.
- Egyszer majdnem lekaptál, csakhogy tudd, én nem felejtek.
- Te valami amnéziás lehetsz! Nem történt ilyen!
- Dehogyisnem! Aznap, mikor kanos voltál… Azt mondtad, hogy én vagyok álmaid nője!
- Ez nem igaz…
- De-de! Na, puszi, este várlak, Te csődör! – tette le Naomi.
- Mi a franc?! – nézte a telefonját. Megrántotta a vállát, és elkezdte csókolgatni a nyakamat. Viszont a hallottak után… Lelöktem magamról Jint. – Mi?! Miért?
- Csak és mert! – húztam magamra a takarót, hátat fordítva Jinnek.
- Naaa! Mi a baj? – bújt hozzám.
- Nem akarok én lenni az a lány, akivel játszadoznak… - dünnyögtem a takaró alatt.
- Ki játszadozik veled? – kérdezte.
- Menj el Jin! – szorítottam a takarót a könnyeimet nyelve.
- De… Miért? – értetlenkedett.
- Azt mondtam, hogy menj el! – folyt le az első könnycsepp.
- Ez így rohadtul nem fair! – hangja szomorkás lett. Kiszállt az ágyból, és gondoltam felvette a cuccait. – Azért… Elbúcsúzhatok tőled?
- Szia! – köszöntem.
- Csak egy csókot szeretnék… - Nem feleltem. – Értem, köszönöm, majd felhívlak holnap, hátha már lesz kedved elmondani, hogy mi a fenéért fújsz rám már megint! – És elment.
Kibújtam a takaró alól, és a plafont kezdtem kémlelni. Hogy lehet ennyire szemét? Azt hitte, hogy nem hallom? Hát tévedett.
- Mit csinálsz? – kérdezte halkan, fáradt hangon. – Menekülsz? – vigyorgott.
- Nem, csak gondoltam csinálok neked reggelit, de felébresztettelek, bocsi – húztam el a számat.
- Milyen aranyos vagy! – húzott közelebb magához mosolyogva.
- Jin… - suttogtam a mellkasába.
- Igen? – kezdte simogatni a hátamat.
- Ez tényleg megtörtént?
- Nagyon remélem.
- Két-három nap után? Nem furcsa egy kicsit? – ráztam a fejemet.
- Szerintem a szerelemnél nincs határ… - Felnéztem rá. – Teljesen mindegy, hogy valamelyik fél fiatalabb-e, vagy szegényebb, vagy alacsonyabb, vagy mit tudom én… Ilyesmi. És hogy mióta ismerik egymást. Ismered azt, hogy „Első látásra szerelem”? – Bólintottam. – Na látod! Szeretlek, és… Ez ellen semmi nem akadályozhat meg.
- Én is… - kezdtem, majd a szemébe néztem. – Szeretlek.
Óvatosan eltűzte az egyik hajtincsemet, majd megcsókolt.
- Mától fogva a barátnőm vagy! – harapott finoman az ajkamba.
- Bizonyítsd tettekkel is! Mutasd ki, hogy mennyire szeretsz, és hogy mi mindent tennél meg értem – túrtam bele a hajába.
- Fogom is, ne aggódj emiatt Picim! – becézett.
- Akkor jó! – nyújtottam ki rá a nyelvemet. – Mit szeretnél enni?
- Még téged kóstolgatnálak… - halmozta el csókokkal a nyakamat.
- Jin! Hagyd abba kérlek! – nevettem, mire eleget tett a kérésemnek.
- Rendben – mosolyodott el. – Te mit ennél?
- Nem tudom… De inkább Te mondj valamit, amit elkészíthetek…
- Egy sima pirítósnak is örülök.
- Azért azt nem engedhetem meg magamnak. Ha már itt vagy nálam, én meg ugye profi szakács vagyok, azért valami jót kell, hogy az asztalra rakjak.
- Hm… - gondolkozott átölelve engem. – Mit ajánl a profi szakács barátnőm?
- Na jó, hülyíts valaki mást! Kapsz azt, ami van! – nevettem fel, majd kikászálódtam az ágyból, felvettem a fehérneműimet, és hirtelen Jinre néztem. – Nem öltözöl fel? – Ránézett az órájára, aztán megrázta a fejét.
- Figyu, nem fürdünk inkább meg?
- Akkor fürödj meg, addig én megcsinálom a kajádat, és aztán majd valamikor én is megfürdöm.
- Szerintem spórolhatnánk a vízzel… - kacsintott.
- Legyen – sóhajtottam. Felkelt az ágyból, felvette az alsónadrágját, közelebb lépett hozzám, majd megcsókolt. Eltoltam magamtól, bementem a fürdőbe és megnyitottam a vizet a zuhanyzóban. Hirtelen két kéz karolta át a derekamat.
***
Hamar lezuhanyoztunk, így felvettem tiszta fehér neműket, egy fehér „Love” feliratú pólót és egy farmert. Jin pedig a tegnapi ruháit aggatta magára. Kivonultam a konyhába, és gyorsan összedobtam neki egy kis rizst, tojással, teával és egyéb finomságokkal.
- Jöhetsz enni! – kiabáltam be neki a szobába. Mikor kijött, rohadtul helyes volt, kicsit oldalra fésült, kusza haj, csak félig begombolt felső… Hm…
- Mi az? Miért nézel ennyire?
- Csak… Nagyon jól nézel ki – bólintottam.
- Te sem panaszkodhatsz! – pillantott végig rajtam. Az asztalra tettem az ételét. – Hú, de jól néz ki! – ült le.
- Jobban, mint én? – kérdeztem félve.
- Nálad jobban semmi és senki nem néz ki! – mosolygott rám. Én is leültem.
- Ah, jó étvágyat! – tette össze a kezeit, majd a pálcikához kapott és enni kezdett. Pár másodpercig még néztem Őt, majd szintén nekikezdtem az eleségemnek. Körülbelül öt perc múlva mindketten megettük. – Köszönöm szépen, hihetetlenül finom volt!
- Köszönöm – mosolyodtam el. Elvittem a tányérunkat a mosogatóba, aztán visszaültem.
- Szeretlek! – hajtotta a fejét az asztalra, és összekulcsolta az ujjainkat.
- Én is téged – Hirtelen megszólalt a telefonja.
- Ah – nézte meg a kijelzőét. – Mondjad Tatsu! Mi?! Nem, nem kell….. Aish, hogy nem tudtok semmit sem egyedül megoldani! – Letette. – Ne haragudj, de nekem mennem kell!
- Ne menj! Kérlek! – fogtam vissza a kezét.
- De muszáj… Nélkülem csődtömeg az üzletem!
- De nem akarom, hogy elmenj! – hajtottam le a fejemet. – Félek, hogy… Hogy amint kilépsz azon az ajtón, elfelejted, hogy mi történt köztünk… Holnap ismét csak idegenek leszünk egymás számára.
- Szívem… - suttogta halkan, és leguggolt elém. – Soha nem felejteném el, azt, hogy Te és én együtt vagyunk. Egy percre sem – ismét elindult.
- Kérlek, töltsd velem ezt a napot! – A térdemre hajoltam. Hallottam, ahogy Jin sóhajt egyet.
- Gyere velem, és utána visszajöhetünk, vagy akár el is mehetünk akárhova! – mosolygott.
- Tényleg? – kaptam fel a fejemet.
- Igen! Nekem Te mindennél fontosabb vagy! Még az üzletnél is!
- Jin-sama… Köszönöm! – álltam fel és mentem oda hozzá. Megöleltem, majd megcsókoltam.
- Na, megyünk? – paskolta meg a fenekemet.
- Igen – adtam neki még egy szenvedélyes csókot. Lihegve váltunk el egymástól. Mosolyogva bevonultam a szobámba, és felvettem egy utcai ruha összeállítást, aztán már mentünk is. Hamar odaértünk gyalog (kézen fogva). Bementünk egy hatalmas nagy áruházszerűségbe. Minden oldalon boltok voltak, és rengeteg. – Ez… A tiéd? – ámultam el.
- Aha. Kicsit nagynak érzem, de hát… - vonta meg a vállát.
- Azt hittem, hogy csak egy aprócska helység, és… Atyaúristen!
- Tetszik?
- Hát… Én mondjuk a szökőkutat nem ide raktam volna, mert így, hogy beteríti a teret, a vásárló visszafordul, mert azt hiszi, hogy nincs több üzlet…
- Lehet, hogy igazad van – gondolkozott. – Oh, itt is vagyunk.
Egy nagy ékszerbolt volt, tele különféle gyűrűkkel, nyakláncokkal, karkötőkkel, órákkal és mindennel, amit csak el lehetett képzelni.
- Sziasztok! – köszöntünk, mikor beléptünk.
- Oh, szia Jin, jó napot hölgyem! – köszöntött az eladó.
- Kiki vagyok – hajoltam meg.
- Kiki-san, nézze a választékot! Önnek most a legjobb nyakláncokat adjuk!
- Velem van Tatsu! Ne lopd ki a pénzét – ölelt át Jin.
- Oh, egy ilyen lány? – suttogta Jinnek.
- A barátnőm, problémád van vele? – puszilta meg a homlokomat. Én csak szomorúan néztem a padlót.
- Áh, semmi – rázta meg a fejét. – Szóval, Jin-san, jött pár árucikk, amik között van egy-két hibás. Mit csináljunk vele?
- Mutasd! – Tatsu hátrament és elhozott két hatalmas dobozt. Kiborította, és nagyon sok nyaklánc hullott ki belőle.
- Például ez a kettő, ami hibás. Nézd! Az egyiknek el van törve a medálja, a másik meg nagyon kisméretű.
- Ah, hát ez tényleg kicsi… - hirtelen felnézett. – Kiki-chan, megpróbálod?
- Mi?! – vontam fel az egyik szemöldökömet. Jin kibontotta az ezüstláncot, és hozzám fordult. Feltette rám, és pont jó volt.
- Illik is hozzád, Szerelmem – mosolygott.
- Na, egy ilyen kisnyakú lányt kéne keresnie – kapcsoltam ki, és letettem az asztalra.
- Mit csinálsz? – vágott értetlen fejet.
- Csak felpróbáltattad velem, nem? – kérdeztem vissza.
- Úgy értettem, hogyha jó rád, akkor neked adhatom, mivel még egy ilyen lányt nem találunk! – adta vissza rám.
- Oh… De Jin-sama… Nekem erre nincs pénzem.
- Hogy Te mennyire értetlen vagy – rázta meg a fejét nevetve. – Neked adom! Ajándékba! Ingyen!
- Nem fogadhatom el… Ez… - kezdtem.
- Kiki-chan, tényleg, fogadd el! Ragaszkodom hozzá! – fogta meg a kezemet.
- Köszönöm szépen – suttogtam az ajándékomat nézve. Egy ezüstláncon, egy medál volt, ami lakatformát öltött.
- Tatsu, ugye ennek van egy párja is, igaz? – érdeklődött Jin.
- Igen… - kereste. – Itt is van! – Ugyanúgy ezüstlánc volt, csak kulcs formájú medállal.
- Én ezt akkor el is veszem… - kibontotta, majd felrakta magának. – Nézd, nálad egy lakat van… Ez a szívedet jelképezi. Nálam meg egy kulcs. Ki tudom nyitni vele a lakatot. A zárat, ami a szívedet nyitja.
- De romantikus – mosolygott Tatsu. – Főleg, ha gazdag lány lennél!
- Tatsu! – kiáltott rá Jin.
- És igen, így kell elrontani egy romantikus pillanatot. Gratulálok – mutattam fel a hüvelykujjamat keserűen elmosolyodva. Sarkon fordultam és kimentem az üzletből. Az áruház közepén volt egy pad, amin helyet foglaltam. Pár perc múlva Jin kirontott a boltból, és engem keresett. Én csak a földet bámultam, és szomorú voltam.
- Kiki-chan – jött hozzám lihegve.
- Hm? – bámultam tovább az érdekes földet.
- Figyelj… - leguggolt elém. – Te megérted azt a lányt, aki egy ronda fiúhoz ment hozzá feleségül?
- Nem tudom.
- Na látod, lehet, hogy Te sem értenéd meg. Ugyan ez van nálunk is. De attól függetlenül, hogy Te kevésbé vagy „pénzes”, szeretlek! És ezt az érzést nem lehet magyarázni, törölni vagy ilyesmi. Mert nekem Te vagy a legfontosabb! Senki és semmi más!
- Én csak… Sajnálom, hogy nem tudok ezeknek az embereknek megfelelni. A barátaidnak, az alkalmazottjaidnak, és szerintem a szüleidnek sem. Mindenki azt hinné, hogy csak azért vagyok veled, mert van pénzed, de… Utálom, ha ezt hiszik… Nem vagyok olyan fajta, aki a pénzre bukik. Azt csak a csóró ribik csinálják – Felnevettünk.
- Édesem. Én nem hiszem ezt. Tudom, vagyis remélem, hogy úgy szeretsz, mint én.
- Jin-sama… Menjünk inkább haza! – töröltem meg az arcomat.
- Rendben – mosolygott.
*Egy hónappal később*
- Úgy érzem, én most éhes vagyok – jelentette ki, mikor haza értünk a plázából, ahol Jin dolgozott.
- Már megint? Nemrég reggeliztél!
- De nem kaját akarok… Hanem téged! – Megcsókolt. Először gyengéden, majd egyre vadabbul. Óvatosan felkapott, bevitt a szobámba, és lefektetett az ágyra. Rám mászott, és folytattuk a csókcsatánkat. Már csak a fehérneműink voltak rajtunk, és az enyémet Jin éppen próbálta levenni, mikor megszólalt a telefonja. – A rohadt életbe, hogy az embernek nincsen magánélete! – nézte szúrós szemmel a mobilját, mire én csak felkuncogtam. Felvette. – Haló?
Mivel rajtam feküdt, hallottam is, hogy mit mond a másik fél.
- Szia Jin-sama! Azt hittem átjössz ma is! – Naomi hangja volt.
- Oh, el is felejtettem, meg ma nem is mentem volna.
- Miért, megcsalsz, Te mocskos perverz?
- Mi van?! – nevetett fel Jin.
- Egyszer majdnem lekaptál, csakhogy tudd, én nem felejtek.
- Te valami amnéziás lehetsz! Nem történt ilyen!
- Dehogyisnem! Aznap, mikor kanos voltál… Azt mondtad, hogy én vagyok álmaid nője!
- Ez nem igaz…
- De-de! Na, puszi, este várlak, Te csődör! – tette le Naomi.
- Mi a franc?! – nézte a telefonját. Megrántotta a vállát, és elkezdte csókolgatni a nyakamat. Viszont a hallottak után… Lelöktem magamról Jint. – Mi?! Miért?
- Csak és mert! – húztam magamra a takarót, hátat fordítva Jinnek.
- Naaa! Mi a baj? – bújt hozzám.
- Nem akarok én lenni az a lány, akivel játszadoznak… - dünnyögtem a takaró alatt.
- Ki játszadozik veled? – kérdezte.
- Menj el Jin! – szorítottam a takarót a könnyeimet nyelve.
- De… Miért? – értetlenkedett.
- Azt mondtam, hogy menj el! – folyt le az első könnycsepp.
- Ez így rohadtul nem fair! – hangja szomorkás lett. Kiszállt az ágyból, és gondoltam felvette a cuccait. – Azért… Elbúcsúzhatok tőled?
- Szia! – köszöntem.
- Csak egy csókot szeretnék… - Nem feleltem. – Értem, köszönöm, majd felhívlak holnap, hátha már lesz kedved elmondani, hogy mi a fenéért fújsz rám már megint! – És elment.
Kibújtam a takaró alól, és a plafont kezdtem kémlelni. Hogy lehet ennyire szemét? Azt hitte, hogy nem hallom? Hát tévedett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése