Másnap reggel, mikor
fordultam az ágyban, és bújtam volna a Kedvesemhez, csak a takarót öleltem.
Szomorúan vettem tudomásul, hogy Jin nem volt mellettem. Viszont amint
kinyitottam a szememet, megcsörrent a telefonom.
- Haló? – vettem fel fáradtan.
- Most már elmondanád, hogy miért utálsz? – érdeklődött Jin.
- Csak nem a barátnődnél vagy? – kérdeztem.
- Otthon vagyok, nem vagyok nálad – felelte.
- Úgy értem, hogy Naominál. Tudom… - sóhajtottam. – Hogy jobb választás. Sokkal szebb, megfelelőbb egy férfinek és „gazdagabb”.
- Miről beszélsz? – A hangja tényleg értetlennek tűnt, viszont tudtam, hogy mélyen, legbelül tudja, hogy mire gondolok.
- Jin, hallottalak tegnap! – mondtam.
- Várj! Recseg a vonal! Nem hallottam semmit! – kiabálta.
- Jin! Tudok rólatok! – kiabáltam a telefonba.
- Mi?! Esküszöm nem hallom! – És letette. Gyorsan felöltöztem, és megreggeliztem. Mikor végeztem, valaki csengetett az ajtón. Kinyitottam, és ki állt előttem? Hát persze, hogy Jin. - Na, most mondd!
- Hallottam a tegnapi telefoncsevegéseteket Naomival… - túrtam bele a hajamba.
- Miről beszélsz? Nem volt semmilyen telefoncsevegésem! – vonta fel az egyik szemöldökét.
- „Megcsalsz, Te perverz?” „Majdnem lekaptál” „Én vagyok álmaid nője”. Idézzem még, vagy tudod? – tettem karba a kezemet.
- Ah, édesem! – Felnevetett. – Az nem Naomi volt, hanem egy hasonló lány, aki beteg, és én szoktam tanítani, és néha így szívatjuk egymást, és… - dörzsölte meg az arcát. – Miért nem bízol bennem?
- Mert sokkal jobbat érdemelsz nálam… - suttogtam.
- De ez nem jogosít fel arra, hogy ne bízz bennem!
- Nem tudod, hogy milyen rossz érzés az, amikor tudod, hogy szeret, legalábbis ezt mondja, de igazából – kezdett könnyel meggyűlni a szemem. -, a hátad mögött a „legjobb” haveroddal kavar. Soha nem fogod megtudni, hogy milyen érzés az, amikor megígéri, hogy nem hagy el, már tervezed a jövőtöket erre másnap betoppan pár percre, hogy „bocs, szakítok veled, találtam egy jobb csajt! Csá! Csak a kazettáimért jöttem!” – tartottam egy kis szünetet. – Nem tudom mennyi a garancia arra, hogy Te nem hagysz cserben, mikor a legjobban szükségem lenne rád…
- Persze, mivel ez a bizalom, Drágám! Bíznod kéne bennem! Én vagyok az a férfi, aki nem fog téged cserbenhagyni! De ehhez kell a bizalom!
- Te baka! – Megcsókoltam. Kezdett egyre szenvedélyesebbé válni a helyzet, így beljebb jött, és becsukta maga mögött az ajtót.
- Remélem, egy idő után meglesz az a bizalom! – Ismét csókcsatát vívtunk. Felemelt, és a konyhapultra ültetett. Megszakította a csókunkat. Óvatosan levette rólam a pólómat, miután én is ugyanezt tettem vele. Enyhén kockás hasán végigsimítottam a kezemet, amitől látványosan elkezdett dudorodni a nadrágja. Megint felkapott, csak most az asztalra tett. Levertünk egy-két dolgot innen is-onnan is, de nem törődtünk vele. Lekapta a nadrágomat. Felemelt, és bevitt a szobába, ahol lefektetett az ágyra. Később, már anyaszült meztelenül feküdt rajtam. Hirtelen megéreztem magamban. A gyomromban lévő pillangók röpködtek, és szerintem egy-két virág is nyílhatott. Elkezdett bennem mozogni; egyre gyorsabban. A hátára vezettem a kezeimet, de hiba volt, ugyanis akkor gyorsított, így belekarmoltam. Hallottam halk lihegését, és nyögéseit, amik ugyanúgy az én számat is elhagyták.
- Jin… - suttogtam halkan (egy nyögés közepette) a nevét, csakhogy jobban felizgassam. Csodák csodájára sikerült is. Elkezdte a nyakamat csókolgatni, majd az egyik kezével a combomat kezdte simogatni. Percek múlva mindketten a csúcsra értünk. Belemarkoltam a hajába, Ő pedig a paplanba, majd körülbelül egyszerre élveztünk el. Levezetésképpen még tolt rajta kettőt, majd kiszállt belőlem. Még egyszer utoljára megcsókolt, és ledőlt mellém. Pár másodpercig még a plafont néztük lihegve, aztán megszólaltam. – Bocsánatot kérek, amiért egy hülye liba voltam, és mert nem bíztam benned.
- Kiki-chan! – fordult felém, megsimítva az arcomat. Arca kicsit izzadtnak látszott, és egy-két hajtincs belelógott a homlokába. – Megértem, és semmi baj. Csak máskor legyen meg az a bizalom, amivel fel tudjuk építeni a saját várunkat.
- Köszönöm! – adtam egy puszit a szájára.
- Szent a béke? – mosolygott.
- Igen! – dőltem a mellkasára.
- És majd bemutathatlak az édesanyámnak és a nevelőapámnak? – kérdezte félve.
- Utálni fognak engem! – Közben Jin mondogatta, hogy „dehogyis, dehogyis”. – Jesszusom! Mikor? Nem tudom mit vegyek fel! – fogtam a fejemet.
- Szívem, Szívem, Szívem! – szólongatott. – Csak legyél önmagad! Abba az oldaladba szerettem bele, vagyok szerelmes, és leszek szerelmes, amíg csak élek! – Amint ezeket kimondta, a szívem jobban kezdett dobogni, és hihetetlenül jó érzés volt hallani a szavakat. Biztos voltam benne, hogy Ő az a férfi.
- Még senki nem mondott nekem ilyet… - simítottam végig a mellkasát. – Köszönöm! Én is szeretlek!
- Nincsen mit megköszönnöd! Csak az igazat mondtam – csókolt meg.
- Áh, elveszed az összes romantikus dumát… - nevettem fel.
- Egyébként holnap találkoznánk velük – mondta tovább. – És van egy jó ötletem, hogy mit vegyél föl! Elviszlek vásárolni!
- Nem! – ráztam a fejemet. – Nem viszel el vásárolni, mert nem! A szekrényemből választunk, és ha kell, akkor varrok magamnak, vagy elmegyek egyedül, a saját pénzemmel vásárolni!
- Eh! Pedig pár csini rucit próbáltál volna, de csak próbálni… Valami szexit, amitől kedvem lenne megdugni téged az öltözőfülkében… - harapott az ajkába, majd elképzeltem a jelenetet. Gyorsan ki is töröltem a fejemből, mert egy kicsit perverz volt.
- Na, pont ezért nem megyek veled, ha kell! – vigyorogtam, majd megcsókoltam. Mikor elváltunk, a szemembe nézett, és a homlokomra tette a homlokát.
- Fogalmad sincs, hogy mennyire szeretlek – suttogta. Pár percig meg sem bírtam szólalni, majd elmosolyodott, és eltávolodott tőlem. – Nem próbálsz fel pár ruhát? – kérdezte hirtelen.
- De – bólogattam, még mindig az előzőtől sokkolva. Kikászálódtam az ágyból, felvettem a fehérneműimet, és kinyitottam a gardróbomat. Körülbelül hét ruha volt benne.
- Ez mind? – vonta fel a szemöldökét felülve az ágyon, ugyanis felvette az alsógatyáját, majd visszafeküdt.
- Aha! Amúgy sem szoktam nagyon kiöltözni, szóval tökéletesen elég! – Kivettem mindet, és bevonultam velük a fürdőbe. Az első egy sima rózsaszín ruha volt, pánt nélküli, és körülbelül a vádlimig ért az alja. – Na?
- Ilyet még hordanak az emberek? – poénkodott.
- Köszi! – nevettem fel kínosan.
- Na jó, nem. Hát… Nem is tudom… Semmi alakod nincsen benne. Ez csak egy snassz ruha, amit mondjuk akkor vegyél fel, ha nem akarsz tetszeni senkinek! – gondolkozott.
- Rendben! – mosolyogtam, és visszaugrándoztam a fürdőbe. A második ruha kék volt, spagetti pántos, a mell résznél gyűrt volt, a derekán ezüstös övszerű akármi és körülbelül a térdem fölé ért. Amint kiléptem füttyentett egyet.
- Szexi vagy! – Felkelt az ágyból, mögém lépett, majd átölelt hátulról. – Nagyon szép vagy!
- Köszönöm… - Egy kis önbizalmat töltött belém.
- És még a nyakláncod is illik hozzá! – mutatta a nyakamban lógó lakatot, amit azóta sem vettem le egyszer sem.
- De úgy érzem, hogy ez túl… Giccses… Nem az alkalomhoz való… Nem gondolod? – pillantottam rá a tükörből.
- Lehet, hogy igazad van… Nézzük meg a többit is! – puszilt a nyakamba. Levettem a ruhát, majd a kezébe adtam.
- Nálad lesznek azok a ruhák, amik versenyben vannak, jó? – mosolyodtam el.
- Járkálhatnál többet melltartóban és bugyiban… - harapott az alsó ajkába. – A melled is nagy, feneked is van… Ejj, jó dolgokkal lettél megáldva!
- Ezek miatt szeretsz? – fordultam felé.
- Kicsim – kezdte mosolyogva. -, férfiból vagyok, természetesen nézem, amit… Khm… Nézni kell, viszont nem vagyok akkora paraszt, hogy csak az miatt szeresselek. Nekem közre játszik az is, hogy intelligens vagy, nem vagy bunkó, és kitartó vagy!
- Szeretlek! – hunytam le a szememet, a mellkasára dőlve.
- Én is téged! – simogatta a hátamat.
- Na, megyek próbálgatok még! – vigyorogtam rá, és visszamentem. A következő, fehér alapon rózsa mintás volt, pánt nélküli, a derekán egy rózsaszín szalag volt, masnival, és a térdem fölé ért az alja.
- Szívem ne is próbáld tovább! Ez a tökéletes! – maradt tátva a szája. – Olyan kislányosan egyszerű, és… Nagyon szép vagy benne! – fogta a fejét hebegve.
- Köszönöm… Én is úgy érzem, hogy ez a legjobb! – mosolyogtam.
*másnap, Jin rezidenciában*
Jin elvitt először magához, hogy megmutassa, hol lakik, és hogy adjon nekem valamit. Hihetetlenül szép és nagy házban lakott ahhoz képest, hogy egyedül élt. A konyha modern dolgokkal ellátva hívogatott, a szobája gyönyörűen be volt rendezve, a fürdőszoba tiszta volt, és a többi, pedig csak úgy volt, például: játszószoba, vendégszoba, étkező, TV szoba. Külsejük egyből megfogta az embert.
- Hányan laktok itt? – kérdeztem.
- Oh, nem mondtam még? Van két házi manóm a Harry Potterből, és pár ribim, akik esténként meglátogatnak! – mondta komoly tekintettel, de nem bírtuk sokáig. Kitört belőlünk a nevetés. – Vicceltem! Mikor megvettem, előre kalkuláltam, hogy majd a feleségemmel, és a gyerekeinkkel itt fogunk lakni. Csak rájöttem, hogy ahhoz meg kicsi!
- Dehogyis! – nevettem el magamat. – Van elég hely!
- Akkor jó! Remélem nem bánod majd, hogy itt fogsz lakni a feleségemként! – mosolygott.
- Ha megkéred majd a kezemet… - fordultam szembe vele.
- Meg lesz az, hidd el! – csókolt meg. – Gyere! – húzott be a szobájába. Odament az asztalához, ahol volt egy fehér rózsa csat. – Ez a tiéd! – tűzte a hajamba.
- Köszönöm szépen! Ez… Olyan kínos számomra, hogy elhalmozol dolgokkal, én meg semmit nem teszek érted…
- Nekem elég az is, hogy szeretsz engem! Hidd el! Ennél nagyobb ajándékot nem kaphatok, mint hogy tudom, hogy velem vagy! – mosolygott. Hogy mindig milyen romantikus… Ahw!*.* - Na, menjünk! – És a kocsijával elvitt a szüleihez. Az is hasonlított Jinéhez. Becsöngetett, majd egy negyvenes nő nyitott ajtót.
- Jin-chan! Milyen régen láttalak Drágám! Férfi lettél, és ez… - A nő elkezdett egy kicsit sírni. – A legmeghatóbb dolog a világon!
- Anya, hazaértem! Nem egyedül! Elhoztam bemutatni azt a lányt, akit mindennél jobban szeretek! – közölte Jin.
- Oh, csak nem Te vagy az Kedvesem? – erőltetett magára egy mosolyt az anyja.
- Remélem… - mosolyodtam el. – Örvendek a szerencsének! Kimura Kii vagyok! De szólítson csak Kiki-nek! – hajoltam meg.
- Milyen illedelmes kislány! – nézett Jinre. – Gyertek beljebb! Előkészítettem az ebédet is! Csücsüljetek le az asztalhoz – Hirtelen belépett az étkezőbe, egy ötvenes férfi.
- Jin! Mit keresel itt? – nézett Jinre.
- Junno bácsi! Eljöttem bemutatni azt a lányt, akit szeretek! – Felálltam, és meghajoltam.
- Üdvözlöm! Kimura Kii vagyok! De legyen szíves Kiki-nek szólítani!
- Én meg Junno vagyok, Jin keresztapja! A nevelőapa megunta, így lelépett… Szólíts csak Junno bácsinak! – hajolt meg szintén. – Ülj csak vissza!
- Köszönöm! – Jin édesanyjához fordultam. – Segítsek behozni az ebédet?
- Milyen kedves! Megköszönném! – bólintott, és bevitt a konyhába. – Mit szeret benned Jin-chan? – érdeklődött.
- Attól tartok, hogy ezt Jin-santól kell megkérdeznie… - biccentettem. Felkaptam az ételt, és kivittem. Leraktam az asztal közepére, ahol először szedtem Junno bácsinak, majd az édesanyjának, Jinnek és magamnak.
Evés közben az anyja bombázott kérdésekkel.
- Hogyan ismerkedtetek meg? – Jinnel egymásszavába vágva, kiegészítve egymást meséltük a sztorinkat. – Mióta vagytok együtt?
- Egy hónap és három nap! – mosolyogtam Jinre.
- Mennyi az örökséged?
- Gyakorlatilag semennyi! – nevettem fel.
- Akkor a kereseted? – faggatott.
- Megkérdezhetem, hogy ez miért fontos? – vontam fel az egyik szemöldökömet.
- Szóval szegény vagy… - bólogatott.
- Anya… Teljesen mindegy, hogy milyen az anyagi háttere… Én akkor is szeretem Őt! – jelentette ki Jin.
- Helyes válasz fiam! – mosolygott elégedetten. – Üdv a családban Kiki-san!
- Tessék? – tágultak ki a szemeim. – Ez azt jelenti, hogy…
- El vagy fogadva! – ámult el Jin.
- Köszönöm-köszönöm! – pattantam fel és hajlongtam egy sort. Majd Jinre ugrottam, aki nevetve ölelt magához.
Boldogan telt a többi idő. Hamar eltelt négy óra, és hozzám mentünk. Úgy ahogy voltunk, fáradtan dőltünk be az ágyamba.
- Úgy örülök! – küldtem egy mosolyt Jin felé.
- Én is! – adott egy puszit a homlokomra.
*Két héttel később*
Reggel szörnyen rosszul voltam, viszont dolgoznom kellett.
- Olyan hányingerem van… - mondtam Reinek.
- Lehet, hogy benyeltél valamilyen vírust! Most amúgy is kering valami a levegőben! – gondolkozott. Nem bírtam tovább. Berohantam a mosdóba, és hánytam. Mikor kijöttem, a főnököm állt előttem.
- Miért nem dolgozol? – vont kérdőre.
- Bocsánatot kérek! Rosszul éreztem magamat! Többet nem fordul elő! – hajoltam meg.
- Remélem is.
A munkaidőmet végigszenvedtem, de otthon lefekhettem aludni. A hátam majd’ leszakadt, annyit álltam. Hirtelen megcsörrent a telefonom.
- Haló? – vettem fel fáradtan.
- Szia Kicsim! Mizújs? – hallottam Jin édes hangját.
- Semmi különös – füllentettem. – És veled?
- Velem se. Valami baj van?
- Nem, nincs!
- Biztos?
- Az igazat megvallva kicsit rosszul érzem magamat, de jól vagyok! – mondtam.
- Elvigyelek orvoshoz? – aggódott.
- Nem kell! – mosolyogtam a semmibe.
- De! Elviszlek!
- Jin! Nem fogok elmenni orvoshoz! Itthon majd kialszom magamat! – Letettetem, és aludtam.
- Haló? – vettem fel fáradtan.
- Most már elmondanád, hogy miért utálsz? – érdeklődött Jin.
- Csak nem a barátnődnél vagy? – kérdeztem.
- Otthon vagyok, nem vagyok nálad – felelte.
- Úgy értem, hogy Naominál. Tudom… - sóhajtottam. – Hogy jobb választás. Sokkal szebb, megfelelőbb egy férfinek és „gazdagabb”.
- Miről beszélsz? – A hangja tényleg értetlennek tűnt, viszont tudtam, hogy mélyen, legbelül tudja, hogy mire gondolok.
- Jin, hallottalak tegnap! – mondtam.
- Várj! Recseg a vonal! Nem hallottam semmit! – kiabálta.
- Jin! Tudok rólatok! – kiabáltam a telefonba.
- Mi?! Esküszöm nem hallom! – És letette. Gyorsan felöltöztem, és megreggeliztem. Mikor végeztem, valaki csengetett az ajtón. Kinyitottam, és ki állt előttem? Hát persze, hogy Jin. - Na, most mondd!
- Hallottam a tegnapi telefoncsevegéseteket Naomival… - túrtam bele a hajamba.
- Miről beszélsz? Nem volt semmilyen telefoncsevegésem! – vonta fel az egyik szemöldökét.
- „Megcsalsz, Te perverz?” „Majdnem lekaptál” „Én vagyok álmaid nője”. Idézzem még, vagy tudod? – tettem karba a kezemet.
- Ah, édesem! – Felnevetett. – Az nem Naomi volt, hanem egy hasonló lány, aki beteg, és én szoktam tanítani, és néha így szívatjuk egymást, és… - dörzsölte meg az arcát. – Miért nem bízol bennem?
- Mert sokkal jobbat érdemelsz nálam… - suttogtam.
- De ez nem jogosít fel arra, hogy ne bízz bennem!
- Nem tudod, hogy milyen rossz érzés az, amikor tudod, hogy szeret, legalábbis ezt mondja, de igazából – kezdett könnyel meggyűlni a szemem. -, a hátad mögött a „legjobb” haveroddal kavar. Soha nem fogod megtudni, hogy milyen érzés az, amikor megígéri, hogy nem hagy el, már tervezed a jövőtöket erre másnap betoppan pár percre, hogy „bocs, szakítok veled, találtam egy jobb csajt! Csá! Csak a kazettáimért jöttem!” – tartottam egy kis szünetet. – Nem tudom mennyi a garancia arra, hogy Te nem hagysz cserben, mikor a legjobban szükségem lenne rád…
- Persze, mivel ez a bizalom, Drágám! Bíznod kéne bennem! Én vagyok az a férfi, aki nem fog téged cserbenhagyni! De ehhez kell a bizalom!
- Te baka! – Megcsókoltam. Kezdett egyre szenvedélyesebbé válni a helyzet, így beljebb jött, és becsukta maga mögött az ajtót.
- Remélem, egy idő után meglesz az a bizalom! – Ismét csókcsatát vívtunk. Felemelt, és a konyhapultra ültetett. Megszakította a csókunkat. Óvatosan levette rólam a pólómat, miután én is ugyanezt tettem vele. Enyhén kockás hasán végigsimítottam a kezemet, amitől látványosan elkezdett dudorodni a nadrágja. Megint felkapott, csak most az asztalra tett. Levertünk egy-két dolgot innen is-onnan is, de nem törődtünk vele. Lekapta a nadrágomat. Felemelt, és bevitt a szobába, ahol lefektetett az ágyra. Később, már anyaszült meztelenül feküdt rajtam. Hirtelen megéreztem magamban. A gyomromban lévő pillangók röpködtek, és szerintem egy-két virág is nyílhatott. Elkezdett bennem mozogni; egyre gyorsabban. A hátára vezettem a kezeimet, de hiba volt, ugyanis akkor gyorsított, így belekarmoltam. Hallottam halk lihegését, és nyögéseit, amik ugyanúgy az én számat is elhagyták.
- Jin… - suttogtam halkan (egy nyögés közepette) a nevét, csakhogy jobban felizgassam. Csodák csodájára sikerült is. Elkezdte a nyakamat csókolgatni, majd az egyik kezével a combomat kezdte simogatni. Percek múlva mindketten a csúcsra értünk. Belemarkoltam a hajába, Ő pedig a paplanba, majd körülbelül egyszerre élveztünk el. Levezetésképpen még tolt rajta kettőt, majd kiszállt belőlem. Még egyszer utoljára megcsókolt, és ledőlt mellém. Pár másodpercig még a plafont néztük lihegve, aztán megszólaltam. – Bocsánatot kérek, amiért egy hülye liba voltam, és mert nem bíztam benned.
- Kiki-chan! – fordult felém, megsimítva az arcomat. Arca kicsit izzadtnak látszott, és egy-két hajtincs belelógott a homlokába. – Megértem, és semmi baj. Csak máskor legyen meg az a bizalom, amivel fel tudjuk építeni a saját várunkat.
- Köszönöm! – adtam egy puszit a szájára.
- Szent a béke? – mosolygott.
- Igen! – dőltem a mellkasára.
- És majd bemutathatlak az édesanyámnak és a nevelőapámnak? – kérdezte félve.
- Utálni fognak engem! – Közben Jin mondogatta, hogy „dehogyis, dehogyis”. – Jesszusom! Mikor? Nem tudom mit vegyek fel! – fogtam a fejemet.
- Szívem, Szívem, Szívem! – szólongatott. – Csak legyél önmagad! Abba az oldaladba szerettem bele, vagyok szerelmes, és leszek szerelmes, amíg csak élek! – Amint ezeket kimondta, a szívem jobban kezdett dobogni, és hihetetlenül jó érzés volt hallani a szavakat. Biztos voltam benne, hogy Ő az a férfi.
- Még senki nem mondott nekem ilyet… - simítottam végig a mellkasát. – Köszönöm! Én is szeretlek!
- Nincsen mit megköszönnöd! Csak az igazat mondtam – csókolt meg.
- Áh, elveszed az összes romantikus dumát… - nevettem fel.
- Egyébként holnap találkoznánk velük – mondta tovább. – És van egy jó ötletem, hogy mit vegyél föl! Elviszlek vásárolni!
- Nem! – ráztam a fejemet. – Nem viszel el vásárolni, mert nem! A szekrényemből választunk, és ha kell, akkor varrok magamnak, vagy elmegyek egyedül, a saját pénzemmel vásárolni!
- Eh! Pedig pár csini rucit próbáltál volna, de csak próbálni… Valami szexit, amitől kedvem lenne megdugni téged az öltözőfülkében… - harapott az ajkába, majd elképzeltem a jelenetet. Gyorsan ki is töröltem a fejemből, mert egy kicsit perverz volt.
- Na, pont ezért nem megyek veled, ha kell! – vigyorogtam, majd megcsókoltam. Mikor elváltunk, a szemembe nézett, és a homlokomra tette a homlokát.
- Fogalmad sincs, hogy mennyire szeretlek – suttogta. Pár percig meg sem bírtam szólalni, majd elmosolyodott, és eltávolodott tőlem. – Nem próbálsz fel pár ruhát? – kérdezte hirtelen.
- De – bólogattam, még mindig az előzőtől sokkolva. Kikászálódtam az ágyból, felvettem a fehérneműimet, és kinyitottam a gardróbomat. Körülbelül hét ruha volt benne.
- Ez mind? – vonta fel a szemöldökét felülve az ágyon, ugyanis felvette az alsógatyáját, majd visszafeküdt.
- Aha! Amúgy sem szoktam nagyon kiöltözni, szóval tökéletesen elég! – Kivettem mindet, és bevonultam velük a fürdőbe. Az első egy sima rózsaszín ruha volt, pánt nélküli, és körülbelül a vádlimig ért az alja. – Na?
- Ilyet még hordanak az emberek? – poénkodott.
- Köszi! – nevettem fel kínosan.
- Na jó, nem. Hát… Nem is tudom… Semmi alakod nincsen benne. Ez csak egy snassz ruha, amit mondjuk akkor vegyél fel, ha nem akarsz tetszeni senkinek! – gondolkozott.
- Rendben! – mosolyogtam, és visszaugrándoztam a fürdőbe. A második ruha kék volt, spagetti pántos, a mell résznél gyűrt volt, a derekán ezüstös övszerű akármi és körülbelül a térdem fölé ért. Amint kiléptem füttyentett egyet.
- Szexi vagy! – Felkelt az ágyból, mögém lépett, majd átölelt hátulról. – Nagyon szép vagy!
- Köszönöm… - Egy kis önbizalmat töltött belém.
- És még a nyakláncod is illik hozzá! – mutatta a nyakamban lógó lakatot, amit azóta sem vettem le egyszer sem.
- De úgy érzem, hogy ez túl… Giccses… Nem az alkalomhoz való… Nem gondolod? – pillantottam rá a tükörből.
- Lehet, hogy igazad van… Nézzük meg a többit is! – puszilt a nyakamba. Levettem a ruhát, majd a kezébe adtam.
- Nálad lesznek azok a ruhák, amik versenyben vannak, jó? – mosolyodtam el.
- Járkálhatnál többet melltartóban és bugyiban… - harapott az alsó ajkába. – A melled is nagy, feneked is van… Ejj, jó dolgokkal lettél megáldva!
- Ezek miatt szeretsz? – fordultam felé.
- Kicsim – kezdte mosolyogva. -, férfiból vagyok, természetesen nézem, amit… Khm… Nézni kell, viszont nem vagyok akkora paraszt, hogy csak az miatt szeresselek. Nekem közre játszik az is, hogy intelligens vagy, nem vagy bunkó, és kitartó vagy!
- Szeretlek! – hunytam le a szememet, a mellkasára dőlve.
- Én is téged! – simogatta a hátamat.
- Na, megyek próbálgatok még! – vigyorogtam rá, és visszamentem. A következő, fehér alapon rózsa mintás volt, pánt nélküli, a derekán egy rózsaszín szalag volt, masnival, és a térdem fölé ért az alja.
- Szívem ne is próbáld tovább! Ez a tökéletes! – maradt tátva a szája. – Olyan kislányosan egyszerű, és… Nagyon szép vagy benne! – fogta a fejét hebegve.
- Köszönöm… Én is úgy érzem, hogy ez a legjobb! – mosolyogtam.
*másnap, Jin rezidenciában*
Jin elvitt először magához, hogy megmutassa, hol lakik, és hogy adjon nekem valamit. Hihetetlenül szép és nagy házban lakott ahhoz képest, hogy egyedül élt. A konyha modern dolgokkal ellátva hívogatott, a szobája gyönyörűen be volt rendezve, a fürdőszoba tiszta volt, és a többi, pedig csak úgy volt, például: játszószoba, vendégszoba, étkező, TV szoba. Külsejük egyből megfogta az embert.
- Hányan laktok itt? – kérdeztem.
- Oh, nem mondtam még? Van két házi manóm a Harry Potterből, és pár ribim, akik esténként meglátogatnak! – mondta komoly tekintettel, de nem bírtuk sokáig. Kitört belőlünk a nevetés. – Vicceltem! Mikor megvettem, előre kalkuláltam, hogy majd a feleségemmel, és a gyerekeinkkel itt fogunk lakni. Csak rájöttem, hogy ahhoz meg kicsi!
- Dehogyis! – nevettem el magamat. – Van elég hely!
- Akkor jó! Remélem nem bánod majd, hogy itt fogsz lakni a feleségemként! – mosolygott.
- Ha megkéred majd a kezemet… - fordultam szembe vele.
- Meg lesz az, hidd el! – csókolt meg. – Gyere! – húzott be a szobájába. Odament az asztalához, ahol volt egy fehér rózsa csat. – Ez a tiéd! – tűzte a hajamba.
- Köszönöm szépen! Ez… Olyan kínos számomra, hogy elhalmozol dolgokkal, én meg semmit nem teszek érted…
- Nekem elég az is, hogy szeretsz engem! Hidd el! Ennél nagyobb ajándékot nem kaphatok, mint hogy tudom, hogy velem vagy! – mosolygott. Hogy mindig milyen romantikus… Ahw!*.* - Na, menjünk! – És a kocsijával elvitt a szüleihez. Az is hasonlított Jinéhez. Becsöngetett, majd egy negyvenes nő nyitott ajtót.
- Jin-chan! Milyen régen láttalak Drágám! Férfi lettél, és ez… - A nő elkezdett egy kicsit sírni. – A legmeghatóbb dolog a világon!
- Anya, hazaértem! Nem egyedül! Elhoztam bemutatni azt a lányt, akit mindennél jobban szeretek! – közölte Jin.
- Oh, csak nem Te vagy az Kedvesem? – erőltetett magára egy mosolyt az anyja.
- Remélem… - mosolyodtam el. – Örvendek a szerencsének! Kimura Kii vagyok! De szólítson csak Kiki-nek! – hajoltam meg.
- Milyen illedelmes kislány! – nézett Jinre. – Gyertek beljebb! Előkészítettem az ebédet is! Csücsüljetek le az asztalhoz – Hirtelen belépett az étkezőbe, egy ötvenes férfi.
- Jin! Mit keresel itt? – nézett Jinre.
- Junno bácsi! Eljöttem bemutatni azt a lányt, akit szeretek! – Felálltam, és meghajoltam.
- Üdvözlöm! Kimura Kii vagyok! De legyen szíves Kiki-nek szólítani!
- Én meg Junno vagyok, Jin keresztapja! A nevelőapa megunta, így lelépett… Szólíts csak Junno bácsinak! – hajolt meg szintén. – Ülj csak vissza!
- Köszönöm! – Jin édesanyjához fordultam. – Segítsek behozni az ebédet?
- Milyen kedves! Megköszönném! – bólintott, és bevitt a konyhába. – Mit szeret benned Jin-chan? – érdeklődött.
- Attól tartok, hogy ezt Jin-santól kell megkérdeznie… - biccentettem. Felkaptam az ételt, és kivittem. Leraktam az asztal közepére, ahol először szedtem Junno bácsinak, majd az édesanyjának, Jinnek és magamnak.
Evés közben az anyja bombázott kérdésekkel.
- Hogyan ismerkedtetek meg? – Jinnel egymásszavába vágva, kiegészítve egymást meséltük a sztorinkat. – Mióta vagytok együtt?
- Egy hónap és három nap! – mosolyogtam Jinre.
- Mennyi az örökséged?
- Gyakorlatilag semennyi! – nevettem fel.
- Akkor a kereseted? – faggatott.
- Megkérdezhetem, hogy ez miért fontos? – vontam fel az egyik szemöldökömet.
- Szóval szegény vagy… - bólogatott.
- Anya… Teljesen mindegy, hogy milyen az anyagi háttere… Én akkor is szeretem Őt! – jelentette ki Jin.
- Helyes válasz fiam! – mosolygott elégedetten. – Üdv a családban Kiki-san!
- Tessék? – tágultak ki a szemeim. – Ez azt jelenti, hogy…
- El vagy fogadva! – ámult el Jin.
- Köszönöm-köszönöm! – pattantam fel és hajlongtam egy sort. Majd Jinre ugrottam, aki nevetve ölelt magához.
Boldogan telt a többi idő. Hamar eltelt négy óra, és hozzám mentünk. Úgy ahogy voltunk, fáradtan dőltünk be az ágyamba.
- Úgy örülök! – küldtem egy mosolyt Jin felé.
- Én is! – adott egy puszit a homlokomra.
*Két héttel később*
Reggel szörnyen rosszul voltam, viszont dolgoznom kellett.
- Olyan hányingerem van… - mondtam Reinek.
- Lehet, hogy benyeltél valamilyen vírust! Most amúgy is kering valami a levegőben! – gondolkozott. Nem bírtam tovább. Berohantam a mosdóba, és hánytam. Mikor kijöttem, a főnököm állt előttem.
- Miért nem dolgozol? – vont kérdőre.
- Bocsánatot kérek! Rosszul éreztem magamat! Többet nem fordul elő! – hajoltam meg.
- Remélem is.
A munkaidőmet végigszenvedtem, de otthon lefekhettem aludni. A hátam majd’ leszakadt, annyit álltam. Hirtelen megcsörrent a telefonom.
- Haló? – vettem fel fáradtan.
- Szia Kicsim! Mizújs? – hallottam Jin édes hangját.
- Semmi különös – füllentettem. – És veled?
- Velem se. Valami baj van?
- Nem, nincs!
- Biztos?
- Az igazat megvallva kicsit rosszul érzem magamat, de jól vagyok! – mondtam.
- Elvigyelek orvoshoz? – aggódott.
- Nem kell! – mosolyogtam a semmibe.
- De! Elviszlek!
- Jin! Nem fogok elmenni orvoshoz! Itthon majd kialszom magamat! – Letettetem, és aludtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése