Chapter 9

Reggel Jin mellett keltem fel, aki átölelve engem feküdt. Valamiért elkezdtem Őt bámulni, majd így el is bambultam. Néztem a tökéletes vonásait, a csukott szemeit, az aranyos orrát és a szexi ajkait.
- Miért bámulsz? – kérdezte hirtelen, csukott szemmel, amitől egy picit összerezzentem ijedtemben. Felnyitotta a pilláit, majd riadtan fürkészett. – Megijedtél? Nyugi!
- Full nyugodtan, elbambulva fekszem, erre megszólalsz alvás közben! Basszus! – bújtam a mellkasához.
- Jól van, nyugi. Egyébként minek bámulsz? – nevette el magát.
- Megnyugtató nézni téged. Meg helyes vagy… Arról nem én tehetek! – ráztam a fejemet a mellkasába.
- Nem vagyok helyes. Túlzol Szívem! – adott egy puszit a homlokomra.
- Nem igaz! Te vagy a kishitű!
- Csak utánad! – röhögött ki.
- Köcsög! – nevettem vele.
- De tudod, hogy szeretlek! – mosolygott. – Nem vagy éhes? Csinálok neked kaját! Mit ennél?
- Ajj, Jin! Én vagyok a szakács, Te csak ülj nyugodtan, én meg elkészítem a reggelit! – toltam el magamtól.
- Hogy tudsz még így is ennyire figyelmes lenni? – csókolt meg.
- Szeretlek! – pusziltam meg megint a száját, majd felkeltem és kimentem a konyhába. Arra gondoltam összedobok neki egy kis tamago gohant. Éppen a tojás résznél tartottam, mikor megszédültem…
~Jin szemszög~
Relaxáltam az ágyban, és próbáltam eltervezni, hogy Kiki-san hova rakja majd a dolgait, majd arra jutottam, hogy kiveszem egy-két szekrényből később a cuccaimat, és oda rakja, meg úgy minden tökéletesen el lett rendezve a gondolataimban.
Már nagyon elmerültem, mikor hatalmas puffanást és csörömpölést hallottam.
- Jól vagy Kicsim? – kiáltottam ki. Azt hittem, hogy csak egy tányért ejtett le. Semmi válasz. Kikászálódtam a meleg, puha fekhelyemből, majd kibaktattam. A menyasszonyom a földön feküdt, eszméletlenül, mellette pedig a serpenyő hevert, tojással együtt. A látványtól azt hittem, hogy rosszul leszek, és én is elájulok mellé. Szerencsére a riadalmamhoz képest hamar lereagáltam a dolgot, így mellépattantam, és elkezdtem szólongatni. – Kiki-san. Kiki! Kiki! – Nyugi Jin, nyugodj meg. Ez így nem lesz jó… Felkaptam a karjaimba, majd bevittem a szobába és lefektettem az ágyra. A lábát felpolcoltam, hogy jusson vér az agyába. Elfordítottam a fejét, ha esetleg hányna, ne fulladjon meg; kigomboltam a blúzát, és a nadrágját; kinyitottam az ablakot, majd vártam. Feszülten ültem mellette, nézegettem a pulzusát és reméltem, hogy hamarosan felébred. Ha két percen belül nem lesz eszméleténél hívom a mentőket… Szerencsére nem volt rá szükség. Amint ezt gondoltam, Kiki-san megszólalt.
- Jin… - suttogta fáradt, erőtlen hanggal. – Csinálnom kell egy másik tojást…
- Kincsem! Nincs rá szükségem! Te jól vagy? Hívjak mentőt? – simítottam meg az arcát.
- Jól vagyok! Csak megszédültem… - mosolygott.
- Aha, és elájultál. Végül is… „Csak” – rántottam meg a vállamat.
- Jin-san! – nevetett. Az a nevetés… Minden egyes percben csak szerelmesebb leszek belé.
- Bocsánat, csak… Nem akarom, hogy bármi bajotok legyen – pusziltam meg a homlokát. – Szeretlek!
- Én is téged! – csókolt meg. Befeküdtem mellé az ágyba, és simogatni kezdtem a hasát. – Megígérsz nekem valamit?
- Attól függ mit – kacsintottam.
- Ha szülés közben, valami rosszul fog elsülni, és a babával mindketten életveszélyben leszünk, és neked kell választani… Akkor a babát mentsd meg, rendben? – sóhajtott.
- Nem ígérek olyat, amit nem fogok betartani – ráztam meg a fejemet.
- Miért?
- Mert a bar….. – kezdtem de megakadtam. – A menyasszonyom vagy.
- De a babának még előtte az élet…
- Viszont gyerekünk lehet bármikor. Belőled csak egy van Szerelmem, és nem lehet kárpótolni – csókoltam meg szenvedélyesen.
~Kiki szemszög~
*6 hónap múlva*
A hasam már egészen szépen kerekedett. Annyira nem örültem neki, mert a pólóim alig voltak jók rám.
- Kiki-san! – hallottam Jin hangját, és a szobaajtó csapódását.
- Igen? – mosolyogtam rá, az ágyban ülve, kekszet majszolva.
- Nem kéne valamikor elmennünk orvoshoz? Kíváncsi vagyok, hogy hogy van odabent! – gombolta ki az ingjét, ledobta a székre, leült mellém, és megcsókolt.
- Nekem mindegy! – rántottam meg a vállamat, hátradőlve, és letéve a kekszet.
- Még mindig ugyan olyan hülyén eszel! – törölte le az arcomról a morzsát nevetve.
- Te meg még mindig szexi vagy ing nélkül! – haraptam az alsó ajkamba. – Bár azzal is szexi vagy…
- Utálom, hogy nem lehet ezt-azt csinálni… - csókolt meg ismét.
- De lehet, csak… Nem igazán ajánlatos… - húztam el a számat. – De már csak három hónap!
- Végre meg fog születni! El sem tudom hinni, hogy apuka leszek! – tette a homlokát az enyémre.
- Szeretlek Jin-sama! Nem tudom mi lenne most velem nélküled… - simítottam meg az arcát.
- Én is szeretlek! Örüljünk neki, hogy pont ott voltam, amikor szükség volt rám. Oh, és akkor most nem tőlem lennél terhes…
- Igaz. Köszönöm! – pusziltam meg a száját.
- Ugyan mit? – távolodott el tőlem mosolyogva.
- Mindent! Köszönöm, hogy megvédtél, köszönöm, hogy  ott voltál velem a bajban, köszönöm az emlékeket! Köszönök minden pillanatot, amit veled töltöttem! Nagyon szeretlek Jin! – öleltem meg.
- Szívem… - kezdte édes, bársonyos hangon. – Én köszönöm, hogy szeretsz!
*3 hónap múlva*
Reggel egyedül keltem. Körbenézte a szobában, de Jint nem találtam. Hirtelen zajt hallottam a konyhából. Óvatosan felkeltem, és kimentem. Kinyitottam az ajtót, és nem találtam senkit. Kezdtem félni.
- Kiki-saan! – mögülem jött a hang. Hihetetlenül megijedtem, megfordultam, és észrevettem Reit és Yuichit.
- Szia! Gondoltuk meglátogatunk, Jin odaadta a kulcsot! Képzeld, összejöttünk! – darálta Yuichi.
- Milyen gömbölyű vagy, Csajszi! – folytatta Rei.
- Csúcs szuper gyerekek, de elfolyt a magzatvíz! – mondtam halálfélelemmel.
- Úristen! – sikította Rei. – Most mi legyen? Maru! Mit csináljunk?
- Gyorsan, vigyük be a kórházba, és szóljunk Jinnek! – ragadta meg a karomat Yuichi és kirángatott a házból.
- Áh! – Erős fájdalom nyilallt a hasamba. Rei elővette a telefonját, és tárcsázta Jint.
- Szia Jin! Merre vagy? – kezdte idegesen. Amíg Yuichi betolt a kocsijába. Mind beszálltunk, és mentünk a kórház felé. Hirtelen jött egy nagyobb fájás, így kicsit felsikítottam. A telefonba Rei is felsikított. – Jin! Gyere a kórházba! Kiki-sannak elfolyt a magzatvize! Szülni fog! – kiabálta.
- Mi a f@#?! – hallottam Jin ideges hangját. – Jesszusom! Add a telefont Kiki-sannak, kérlek!
- Tessék Szívem! – adta nekem Rei.
- Haló? – lihegtem.
- Kiki, Szerelmem! Hogy vagy? – aggódó hangja volt.
- Szerinted mégis hogy vagyok?! – röhögtem. – Jin! Félek nélküled… Hiányzik a megnyugtató szöveged! Már megbocsássatok srácok, imádlak Titeket, de jobb lenne veled menni a kórház felé!
- Kicsim… - becézett édesen. – Úton vagyok, és hidd el, amint beértek a kórházba, pár perc és már én is ott leszek! Ne aggódj! Csak nyugi, és szüld meg azt a gyereket!
- Jin… - suttogtam a könnyeimmel küszködve. – Szeretlek!
- Én is téged! Na, megnyugodtál egy kicsit?
- Egy icipicit! De csak mert nem vagy itt mellettem. Egyáltalán hol a francban voltál? – Jött egy újabb fájás, de annál már bírtam, pedig jobban fájt.
- Sehol…
- Jin! – szóltam rá.
- Csak boltban voltam! – adta a választ.
- Oké… - sóhajtottam. – Jin-sama! Szerinted fiú lesz, vagy lány? – kérdeztem, csakhogy elvonjam a figyelmemet a fájásokról.
- Nem tudom. Mind a kettőnek örülnék – mondta. – Szerinted?
- Szerintem kisfiú lesz… - mosolyogtam.
- Nekem mindegy. Ugyanúgy fogom szeretni, ha lány lesz is!
- Örülök neki.
- Le fog merülni a telefonom, Kicsim! Vigyázz magadra! Rendben? Hamarosan ott leszek a kórháznál! Csak nyugodj meg, és lazíts! Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon szeretlek! Ezt ne felejtsd el! – És letette. Vagy lemerült. Vagy mindkettő.
- Köszönöm Rei! – nyújtottam vissza a telefont. Elkezdtem légző gyakorlatokat csinálni.
- Szívesen! – mosolygott. Abban a pillanatban odaértünk. Yuichi kipattant, és szólt egy orvosnak, aki szólt a többinek, és hoztak tolókocsit. Nyugodtan szálltam ki az autóból.
- Tudok járni! – nyugtattam mindenkit.
- Kérem hölgyem, üljön le! – kért az egyik, én meg engedelmeskedtem. Betoltak egy szobába, és amint kiment minden orvos, bejött egy másik.
- Üdvözlöm Kii-san! Újra nálunk? Mi a panasza? – ült le mellém az ágyra Gasano Sho doktor.
- Elfolyt a magzatvíz! – értetlenkedtem.
- Oh, az nem jó! Mit keres maga itt? Egyből a szülőszobába kellett volna mennie! – pattant fel.
- Nem hiszem, hogy el tudok innen menni, mert érzem, hogy mindjárt szülni fogok! – döntöttem hátra a fejemet.
- Akkor siessünk! – rántott fel, beültetett a tolókocsiba, és rohant velem a szülőszobába. – Orvost kérek! – Felfektetett az ágyra, feltolta a lábamat, és ez alatt megérkezett egy nővér. – Rendben, akkor most nyomjon.
***
Tizenöt perc múlva, már meg is született a baba. Kisfiú lett. Megtörölték, majd óvatosan a kezembe adták.
- Szia! – pusziltam meg a homlokát. – Én vagyok az anyukád! Édesapád is biztosan itt lesz majd… - simogattam. Pár másodperc múlva betoppant Jin. – Nézd csak! Megérkezett édesapád is! – suttogtam a fiamnak.
- Kiki-san! – jött gyorsan hozzám. Nyomott egy puszit a számra, átölelt és elkezdte kémlelni a gyereket. – Apuka lettem… - döbbent le. – Kisfiú lett? – puszilta meg az arcomat.
- Igen! – bólogattam mosolyogva.
- Nagyon szeretlek Titeket! – csókolt meg. Egy nővér közelebb jött hozzánk.
- Mi lesz a neve? – Jinnel összenéztünk. Egy hónapja találtuk ki a neveket.
- Ichiro! – vágtuk rá egyszerre.
- Milyen Ichiro?
- Akanishi – mondta Jin.
- Tehát Akanishi Ichiro – bólogatott. – Születési dátum… - ránézett az órájára, majd beírta. – Június 13. 11:09 – írta tovább. – Édesanyja leánykori neve?
- Kimura Kii – adtam a választ.
- Édesapja neve?
- Akanishi Jin – sóhajtott.
- Rendben, köszönöm! – bólintott.
- Mi köszönjük! – biccentettük.
- Elnézést, most el kell vinnünk vizsgálatra, ha nem bánja! – kezdte Gasano Sho doktor.
- Mi? Miért? Hova? – törtek elő bennem az anyai ösztönök.
- Csak megvizsgáljuk, hogy minden egészséges-e. Ide visszük az egyik „szobába”. Később, mikor mindent rendben találtunk, majd visszahozzuk, és berakjuk az ágyba! Ezt az éjszakát itt kell tölteniük, hogy minden rendben van-e – nyugtatott.
- Rendben – sóhajtottam. Elvették tőlem, és már mentek is el.
- Nagyon szeretlek Kicsim! – kulcsolta össze Jin az ujjainkat.
- Én is téged Jin-sama! – csókoltam meg.
- Köszönöm, hogy megszülted nekem!
- Nem neked. Nekünk!
- Köszönöm! – csókolt meg ismét.
*másnap délben*
- Akkor hazamehetünk? – néztem Jinre.
- Igen! – Hamar felkaptuk Ichirot, megköszöntük a munkát az orvosoknak, és mentünk is. Jin beültetett az anyósülésre, a kezemben Ichiroval. Hazafele út viszonylag csendben telt.
***
Otthon ledőltem az ágyra, amíg Jin tett-vett a konyhában Ichiroval. Hirtelen belépett a szobába. Ichiron egy édes kis kék Tigrises rugdalódzó volt.
- Nézd Anyu, milyen cép vadok! – torzította el a hangját, kezében a fiunkkal.
- Jaj, de kis aranyos! – fogtam a fejemet. Leültek mellém majd adott egy puszit.
- Majd kivehetnénk egy hétvége szabit, és elmenni kettesben valahova… - mondta.
- Mikor? És kire bíznánk Ichirot? – néztem rá értetlenül.
- Anyáékra! Csak annyira szeretnék veled lenni!
- Egyébként is… Mikor lesz az esküvőnk? – vigyorogtam.
- Arra is sort kerítünk Kicsim! – csókolt meg szenvedélyesen. - Mondjuk ezen a hétvégén?
- Ugye tudod, hogy úgy hat hétig még nem szabad semmi… - húztam el a számat.
- Mi van?! – vonta fel a szemöldökét.
- De ugye nem csak azért akartad, hogy végre Ichi megszülessen, hogy… Tudod… Ugye nem? - szomorodtam el.
- Szerelmem… - mosolyodott el. – Kimondhatatlanul szeretlek! Soha nem gondoltam volna, hogy képes vagyok így szeretni. De tudod… Férfiból vagyok… Nekem is vannak vágyaim irántad és az adottságaid iránt…
- És képes lennél félrelépni ez miatt? Csak mert én nem teszek eleget a vágyaidnak?
- Miért ne tennél eleget, mikor Te vagy a vágyam?! Kicsim! Imádlak! Félrelépni? Ah, It’s not my style! – legyintett.
- Szeretlek! – csókoltam meg.

Chapter 8

*Két nap múlva*
Reggel kicsit stresszeltem, hánytam és rosszul voltam. Féltem, hogy mi lesz. Jin abban a két napban semmi életjelet nem adott, úgyhogy ezt úgy vettem, hogy tényleg a kezemben volt a babának a sorsa. Rossz volt belegondolni, hogy mi lesz ha… Mi lesz, ha nem lesz többé gyerekem. Mi lesz, ha ezzel még jobban megutáltatom magamat Jinnel. És a legrosszabb pedig az volt, hogy gyakorlatilag megölöm a gyereket. Egy ártatlan életet kioltani… Szörnyű. Viszont… Nem tarthatom meg.
Arra gondoltam, ha esetleg Jin mégis betoppanna, akkor írok neki egy kis cetlit. Ezután elindultam a kórház felé. Óvatosan battyogtam, miközben a Nap sugarai simogatták arcomat. Próbáltam relaxálni, megnyugodni, de semmi. Ideges voltam. Mikor megérkeztem, a váró tömve volt, így csak leültem egy székre, és vártam.
~Jin szemszög~
Nem tudtam hogyan reagáljak arra, hogy apa leszek. Két napig nem jelentkeztem, mert átgondoltam az egészet. Végül arra jutottam, hogy átmegyek hozzá. Amint az ajtójához léptem, egy cetli volt odaragasztva. „Jin-sama” Megfordítottam az: „A szőnyeg alatt van egy pótkulcs. UI.: Ha mész el, rakd vissza, köszi!” Felnevettem. Előkaptam a kulcsot, benyitottam és nem találtam senkit sehol. Csak az asztalon volt egy papír: „Elmentem elvetetni a babát… Úgy gondoltam, hogy ez a legokosabb ötlet. Szeretlek Jin-san! Ölel: Kiki”
- Ne! – néztem fel. Rohanni kezdtem a legközelebbi kórházhoz. Végig a beszélgetésünk járt a fejemben.
„- Nem hiszem, hogy készen állnánk gyereket nevelni… Téged lefoglal a munka és… Nem akarom, hogy apa nélkül nőjön fel…
- Mégis tudok különbséget tenni munka, és gyereknevelés között! Ki tudok venni szabadnapot! Otthagyhatom az egészet a francba! – álltam fel mérgesen. – Miért gondolod, hogy nem lennék jó apa?
- Alig van időd! Amikor kapod a hívást, már menned is kell! Egy hete nem találkoztunk Jin! Ha fontos lennék, és ott hagyhatnád, akkor miért nem tetted még meg?  – mondta szomorúan.
- Fontos vagy nekem! – kiabáltam. – Miért nem fogod már fel? Nem játszom veled!
- Jin… Most nem én vagyok a fontos, hanem, hogy képes vagy-e segíteni fölnevelni a gyerekünket! – sóhajtott.
- Menj el kérlek! Hadd gondolkozzak! – ültem vissza indulatosan.”
Minden egyes kimondott szó, csak mérgesebbé tett. Hogy lehettem ekkora hülye?
~Kiki szemszög~
Még mindig a várakozóban ültem, mikor hirtelen hallottam a nevemet. Felálltam, viszont kiabálást hallottam.
- Kiki-san! – Jin hangja volt. – Kiki-san! – Berontott a helyiségbe. – Kiki-san! Kérlek szépen, ne vetesd el! – csúszott elém térden.
- Jin-san… - suttogtam.
- Szüld meg nekem ezt a gyereket, kérlek! Nem akarom, hogy elvetesd! Hülye voltam aznap, bocsánat! De… Már tudom mit akarok! Veled lenni! És… Lesz egy gyönyörű kisbabánk! Nem gondolod, hogy maradnia kéne? Együtt nevelnénk, több alkalmazottat vennék fel, hogy legyen időm, és remélem… - Itt egy kis szünetet tartott. Bár le volt hajtva a feje, szinte biztos voltam, hogy lehunyta a szemét. – Remélem, hogy jó apuka válik majd belőlem! Ez nem fog elsőre menni, viszont… Tudom, hogy Te mindig mellettem állsz, és segítesz nekem, szeretsz engem, ha hülye is vagyok vagy hibázom. Hihetetlenül szeretlek! Kérlek! Tartsuk meg! Nem akarom elveszíteni a második személyt, akit a legjobban szeretek, és fogok szeretni!
- Ki az első? – nevettem a könnyeimmel küszködve.
- Te, Szerelmem! – nézett a szemembe. A teremben ülők „Óóóóóóó”-zni kezdtek, én meg nem bírtam. Meg voltam hatódva, így legördült egy-két könnycsepp.
- Szeretlek Jin-san! – borultam a nyakába, aki ennek hatására felborult (még mindig térdelt). – Szerinted jó anyuka válhat belőlem? – kérdeztem suttogva.
- Száz százalékig biztos vagyok benne! – csókolt meg. Mindenki ujjongott. – És lenne még egy kérdésem, kérésem… - tolt el magától. A zsebéből előhúzott egy kerek, ezüst tárgyat. – Tudom, hogy nem én vagyok a legjobb ember a földön, nem én vagyok a leghelyesebb, legokosabb és a legimádni valóbb, de… Nem tudom tovább így élni az életemet, hogy külön házban lakunk, nem látjuk egymást mindennap, nem mondhatom neked az életem minden egyes másodpercében, hogy szeretlek. Úgyhogy… Kimura Kii-san… Megtisztelnél azzal, hogy a feleségem leszel? – nyújtotta felém. Hirtelen lesokkoltam. Mellettünk már kezdték dúdolni a Mamma mia-ból az I do-t.
- A világ összes nyelvén! Yes, Si, Ye, Da, Ja, Oui, Shi De, Hai, Naí, Igen! – ugrottam ismét a nyakába, megcsókolva Őt. Óvatosan felhúzta az ujjamra a gyűrűt.
- Az enyém vagy! – suttogta a fülembe.
- Csak a tiéd! – szorítottam még jobban magamhoz. Pár perc múlva felálltunk, és odamentünk az alkalmazott nőhöz, aki a szemét törölgette.
- Meg lehetne azt oldani, hogy ne abortusz legyen, hanem inkább megnézhetnénk a kisbabát? – kérdezte Jin bájos arccal.
- Persze! – bólogatott szipogva. – Jobbra a második ajtó! Én állom önöknek az egészet! – bőgte el magát. – Gratulálok!
- Köszönjük szépen! – hajoltunk meg, majd bementünk. Egy hetven és halál közötti férfi volt bent.
- Üdvözlöm önöket! Gasano Sho vagyok! Miben segíthetek? – kérdezte.
- Jó napot kívánok! Akanishi Jin vagyok, szerencsés édesapa. Meg szeretnénk nézni, hogy hogy van odabent a picúr! – mosolygott.
- Oh, gratulálok! Kisasszony…
- Kimura Kii vagyok! Beszéltünk tegnap előtt telefonon, csak… Azóta változott a terv! – biccentettem boldogan.
- Értem Kii-san! Üljön fel kérem, húzza fel a pólóját, a nadrágját pedig gombolja ki! – adta az utasításokat, amiket meg is tettem. – Most egy zselét fogok feltenni a hasára, amin ezt a szerkentyűt fogom húzogatni! – fordította le a szintemre, hogy azért értsem is, hogy mit csinál. – Ez gyakorlatilag egy röntgen – tette a hasamra.
- Huh, ez hideg… - néztem a képernyőt, amit mutogatott. Jin mellém sétált, megfogta a kezemet, és adott egy puszit a homlokomra.
- Látják? Itt! – mutatott egy kis világosabb foltra. – Hány hetes, körülbelül?
- Három-négy körül lehet… - gondolkoztam.
- Aha, még egy kicsit fejletlen, viszont már úgy ahogy látszódik…
- Megtaláltam! – kiáltott fel hirtelen Jin örömében.
- Eddig tartott? – nevettem.
- Igen! De milyen aranyos! – lepődött meg.
- Remélem, ha fiú lesz, rád fog hasonlítani… Az egyszer biztos, hogy  tarolni fog a lányok körében…
- Ha pedig lány, akkor rád kell, hogy hasonlítson. Hmm… Örökli majd a szépségedet… Na, lesz majd sok dolgom az udvarlókkal! – tűrte el az egyik hajtincsemet az arcomból.
- Biztosan nagyon helyes gyerek lesz! Ne aggódjanak! – mosolygott a doki.
- Köszönjük szépen!  - biccentett Jin.
- Csináljak egy képet? – kérdezte.
- Szerintem most még ne… Majd pár hét, hónap múlva visszajövünk, és majd akkor – ajánlottam.
- Rendben. Köszönöm, hogy eljöttek! – törölgette a hasamat.
- Mi köszönjük, hogy fogadott! Viszont látásra! – mondtuk Jinnel, és hazafelé vettük az irányt.
- Mit szeretne csinálni, az én édes drága egyetlen feleségem? – mosolygott rám.
- Vegyünk kekszet! Most úgy ennék egy kicsit – ábrándoztam.
- Itt a közelben van egy tök jó üzlet! Ha oda megyünk?
- Nekem tök mindegy… Csak legyen bent keksz! Oh, és víz! Szomjas vagyok… - gondolkodtam.
- Rendben! – ölelt át. – Nem akarsz hozzám költözni? – kérdezte félve.
- De… Csak nem akarlak derogálni…
- Édesem! Soha nem derogálsz! Mi a francért van az, hogy a lányok nem bíznak a fiúkban? – fogta a fejét.
- Én speciál azért, mert… Mert tudtam kiskoromban, hogy édesapám csalja az anyámat! Nem egy nővel, hanem hárommal! Hidd el! Van két fél tesóm, akik rühellnek, de hát… Ez az érzés kölcsönös!
- És édesanyádnak elmondtad?
- Már akkor tudtam, mi a következmény… Borzalmas vita lett volna, gyakorlatilag miattam. És… Most olyan rossz érzés… Éveken keresztül titkoltam… És olyan szar, hogy tudtam erről az egészről! Ezek után… Gondolhatod, hogy megváltozott a véleményem róla – sírtam el magamat.
- Jaj, Kicsim! Nyugi! Jól cselekedtél, hiszen felnőtt emberek voltak. De… Köszönöm, hogy elmondtad nekem… - suttogta a fülembe magához ölelve.
- Bocsánat, hogy bőgök, de… Nem tehetek róla…
- Ajj, semmi baj! Ez most a baba miatt is van… Meg megértem, hogy teljesen ki vagy akadva. És bocsánat, hogy felhoztam a témát… Nem gondoltam volna, hogy ilyen múltad volt…
- Honnan tudhattad volna? – fúrtam a fejemet a mellkasába. – Szeretlek Jin!
- Én is téged! Na, hozzám költözöl? – emelte fel a fejemet.
- Nem foglak téged zavarni? Ha esetleg munka, vagy ilyesmi…
- Nem fogsz! Majd egy kicsikét bevonlak a dologba! – nevetett fel.
- Köszönöm szépen!
- Szóra sem érdemes! – csókolt meg. – Még soha életemben nem voltam ennyire boldog… - mentünk tovább kézen fogva, majd bementünk az áruházba. Vettünk egy csomag kekszet, és vizet.
- Kérsz? – majszoltam a kajámat.
- Nem… - fintorgott.
- Hm… - rántottam meg a vállamat. – Így jártál!
- Várj! Most hova megyünk? Hozzád, vagy hozzám? – torpant meg.
- Menjünk először hozzám, összeszedek pár cuccot, és mehetünk hozzád! – mondtam teli szájjal.
- Hogy eszel? – nevetett ki, és letörölte az arcomat.
- Köszi! – nyúltam én is az arcomhoz. Tiszta morzsa volt.
Hamar odaértünk hozzám, összeszedtem egy-két ruhát, és beleraktam egy táskába, majd mentünk hozzá. Gyors tempóval öt perc alatt odaértünk.
- Leszakad a hátam! – borultam be az ágyába. – Ejj, de kényelmes! Azta! Sokkal jobb, mint az enyém!
- Hát igen, a Te ágyadba alig tudtam aludni!
- Persze, azért húztad mindig egyből a lóbőrt! – nevettem.
- Milyen pimasz vagy! – vigyorgott, felhúzta a pólómat, és elkezdte simogatni a hasamat. – Hihetetlen belegondolni, hogy apa leszek!
- Jézusom! Kövér leszek! Ennél is jobban! – riadtam meg.
- Na! Nem vagy kövér, nagyon jó alakod van! Egyébként meg, nem kövér leszel, hanem várandós! – mosolygott. – De várom már azt, amikor rúgni fog! Amikor már jó kerek pocid lesz!
- Remélem kisfiú lesz! Rohadt helyes gyerek lesz! – ábrándoztam.
- Ha tényleg így lesz, akkor ugye lesz mellé egy kislány is? Aki majd rád fog hasonlítani. Hú, de meg fog gyűlni a bajom a pasikkal… Nagyon szép lesz! – csókolt meg.
- Szeretlek Jin! – bújtam hozzá, és lehunytam a szememet.
- Én is téged Szerelmem! – puszilta meg a homlokomat. Ez volt az utolsó emlékem, ugyanis mély álomba szenderültem.

Chapter 7

Reggel mikor felkeltem, ismét rosszul voltam. Felültem az ágyon, majd ki kellett futnom a mosdóba hányni. Pár perccel később, fogmosás után a csapra támaszkodtam. Felnéztem a tükörbe, és eszembe jutott. Az emlékek úgy pörögtek előttem, mintha filmről vetítenék. Lejátszódtak a tünetek, majd két héttel azelőtt, amikor együtt voltunk Jinnel… Egyikünk sem védekezett.
Hátraesve leültem a földre, a szám elé tartva a kezemet.
- Úristen! – suttogtam sokkolva. Kirohantam a szobából, és a telefonomhoz kaptam. Tárcsáztam Rei számát. – Rei! S.O.S!
- Öt perc és ott vagyok! – mondta, és letette. Így is lett, Rei már állt is az ajtóm előtt. – Mi a baj? – huppant le az ágyamra.
- Lehet, hogy terhes vagyok – suttogtam.
- Mi?! – maradt tátva a szája. – Mi az, hogy „lehet”?!
- Még nem néztem tesztet… - húztam el a számat.
- Csajszi, akkor elmegyünk, és veszünk párat! – Karon ragadott, és az első boltba elvitt, majd vettünk négy darabot. Otthon megpróbáltam az összest, és az eredmény mindegyiken az lett, hogy terhes voltam.
- Rei! Mit csináljak? – temettem az arcomat a kezembe. – Menjek oda Jinhez, és mondjam meg neki?
- Persze, csá Jin, terhes vagyok! – illusztrálta. – Nem gondolod komolyan?! Mi van, ha rosszul reagál? Szerintem próbáld meg óvatosan beadagolni neki a hírt, hogy apa lesz… Vagy titkold el, vagy vetesd el! Nem hiszem, hogy készen álltok arra, hogy szülők legyetek…
- De joga van tudni, hogy van egy gyereke. Vagyis… Lesz…
- Ez igazából a Te döntésed… - vakargatta a tarkóját. – De számolj a következményekkel is…
- Félek… - sírtam el magam. – Mi van, ha megutál vagy szakít velem?
- Mondtam… Számolj ezekkel is…
- Inkább elmondom, és nem titkolom, minthogy azért utáljon meg, mert nem mondtam el… - sóhajtottam.
- Te tudod! – vonta meg a vállát.
- Köszönöm a segítséget Rei! – hajoltam meg előtte.
- Nagyon szívesen csajszi! Máskor is! És ha szakít veled, Te meg megtartod, akkor tudd, hogy számíthatsz rám! – mosolygott.
- Köszönöm szépen! – öleltem meg, majd kimentem vele.
- Akkor mész, és elmondod neki? – kérdezte.
- Az lesz… - bólintottam.
- Rendben szívem, szió! Kitartás! – mosolygott.
- Köszönöm! Szia! – Elindultam Jin szuperházához, ahol becsöngettem. Jin egy fekete pólóban és egy farmerban nyitott ajtót.
- Szia Kicsim! – ölelt magához. – Hogy vagy? – csókolt meg.
- Nem jól… - sóhajtottam.
- Elvigyelek orvoshoz? – invitált be, ahol leült az asztalnál lévő székre, a mellettire pedig én ültem. Az asztalon rengeteg papír és számológép volt.
- Beszélnünk kell… - kezdtem.
- Ugye nem akarsz szakítani? – riadt meg.
- Nem… De úgy érzem, Te fogsz, amint meghallod… - álltam fel. – Ez… Nagyon nehéz, de megpróbálom… - Nagy levegőt vettem. – A pocakomban fejlődik egy kicsi Jin… - próbáltam poénosabb lenni.
- Terhes vagy? – kérdezte komoly arccal.
- Igen… De, ha probléma, akkor el tudom vetetni… Csak egy szavadba kerül… És talán ez lenne a legreálisabb megoldás…
- Mi?! Miért kéne elvetetni? – értetlenkedett.
- Mert nem hiszem, hogy készen állnánk gyereket nevelni… Téged lefoglal a munka és… Nem akarom, hogy apa nélkül nőjön fel…
- Mégis tudok különbséget tenni munka, és gyereknevelés között! Ki tudok venni szabadnapot! Otthagyhatom az egészet a francba! – állt fel mérgesen. – Miért gondolod, hogy nem lennék jó apa?
- Alig van időd! Amikor kapod a hívást, már menned is kell! Egy hete nem találkoztunk Jin! Ha fontos lennék, és ott hagyhatnád, akkor miért nem tetted még meg?  – mondtam szomorúan.
- Fontos vagy nekem! – kiabálta. – Miért nem fogod már fel? Nem játszom veled!
- Jin… Most nem én vagyok a fontos, hanem, hogy képes vagy-e segíteni fölnevelni a gyerekünket! – sóhajtottam.
- Menj el kérlek! Hadd gondolkozzak! – ült vissza indulatosan.
- Addig is… A döntés az én kezemben lesz! – folyt le az arcomon az első könnycsepp, majd elhagytam a házat. Hazamentem, ahol ledőltem az ágyra. Felhívtam a legközelebbi kórházat.
- Jó napot kívánok! Kimura Kii vagyok! A felől szeretnék érdeklődni, hogy abortuszt mennyiért vállalnak – kezdtem.
- Üdvözlöm Gasano Sho, nőgyógyász vagyok. Az ára ..(jogok megsértése/nem valós alap miatt, inkább nem írok semmit ß szerk.megj.) yen – Természetesen nem volt rá elég pénzem, de elhatároztam, hogy összekaparom.
- Rendben, köszönöm szépen! Mikor lehet menni? – kérdeztem.
- Holnap után megfelelő az időpont? – kérdezett vissza.
- Tökéletes! – bólintottam. – Köszönöm szépen! Viszonthallásra! – Letettem. A hasamra pillantottam. El sem tudtam képzelni, hogy egy apróság fejlődik bennem. Ha megtartanám, kilenc hónap múlva egy gyermeknek adnék életet. Egy pici kisbabának… Akinek nincs apja, mert annyit dolgozik, az anyja meg szegény.

Chapter 6

Másnap reggel, mikor fordultam az ágyban, és bújtam volna a Kedvesemhez, csak a takarót öleltem. Szomorúan vettem tudomásul, hogy Jin nem volt mellettem. Viszont amint kinyitottam a szememet, megcsörrent a telefonom.
- Haló? – vettem fel fáradtan.
- Most már elmondanád, hogy miért utálsz? – érdeklődött Jin.
- Csak nem a barátnődnél vagy? – kérdeztem.
- Otthon vagyok, nem vagyok nálad – felelte.
- Úgy értem, hogy Naominál. Tudom… - sóhajtottam. – Hogy jobb választás. Sokkal szebb, megfelelőbb egy férfinek és „gazdagabb”.
- Miről beszélsz? – A hangja tényleg értetlennek tűnt, viszont tudtam, hogy mélyen, legbelül tudja, hogy mire gondolok.
- Jin, hallottalak tegnap! – mondtam.
- Várj! Recseg a vonal! Nem hallottam semmit! – kiabálta.
- Jin! Tudok rólatok! – kiabáltam a telefonba.
- Mi?! Esküszöm nem hallom! – És letette. Gyorsan felöltöztem, és megreggeliztem. Mikor végeztem, valaki csengetett az ajtón. Kinyitottam, és ki állt előttem? Hát persze, hogy Jin. - Na, most mondd!
- Hallottam a tegnapi telefoncsevegéseteket Naomival… - túrtam bele a hajamba.
- Miről beszélsz? Nem volt semmilyen telefoncsevegésem! – vonta fel az egyik szemöldökét.
- „Megcsalsz, Te perverz?” „Majdnem lekaptál” „Én vagyok álmaid nője”. Idézzem még, vagy tudod? – tettem karba a kezemet.
- Ah, édesem! – Felnevetett. – Az nem Naomi volt, hanem egy hasonló lány, aki beteg, és én szoktam tanítani, és néha így szívatjuk egymást, és… - dörzsölte meg az arcát. – Miért nem bízol bennem?
- Mert sokkal jobbat érdemelsz nálam… - suttogtam.
- De ez nem jogosít fel arra, hogy ne bízz bennem!
- Nem tudod, hogy milyen rossz érzés az, amikor tudod, hogy szeret, legalábbis ezt mondja, de igazából – kezdett könnyel meggyűlni a szemem. -, a hátad mögött a „legjobb” haveroddal kavar. Soha nem fogod megtudni, hogy milyen érzés az, amikor megígéri, hogy nem hagy el, már tervezed a jövőtöket erre másnap betoppan pár percre, hogy „bocs, szakítok veled, találtam egy jobb csajt! Csá! Csak a kazettáimért jöttem!” – tartottam egy kis szünetet. – Nem tudom mennyi a garancia arra, hogy Te nem hagysz cserben, mikor a legjobban szükségem lenne rád…
- Persze, mivel ez a bizalom, Drágám! Bíznod kéne bennem! Én vagyok az a férfi, aki nem fog téged cserbenhagyni! De ehhez kell a bizalom!
- Te baka! – Megcsókoltam. Kezdett egyre szenvedélyesebbé válni a helyzet, így beljebb jött, és becsukta maga mögött az ajtót.
- Remélem, egy idő után meglesz az a bizalom! – Ismét csókcsatát vívtunk. Felemelt, és a konyhapultra ültetett. Megszakította a csókunkat. Óvatosan levette rólam a pólómat, miután én is ugyanezt tettem vele. Enyhén kockás hasán végigsimítottam a kezemet, amitől látványosan elkezdett dudorodni a nadrágja. Megint felkapott, csak most az asztalra tett. Levertünk egy-két dolgot innen is-onnan is, de nem törődtünk vele. Lekapta a nadrágomat. Felemelt, és bevitt a szobába, ahol lefektetett az ágyra. Később, már anyaszült meztelenül feküdt rajtam. Hirtelen megéreztem magamban. A gyomromban lévő pillangók röpködtek, és szerintem egy-két virág is nyílhatott. Elkezdett bennem mozogni; egyre gyorsabban. A hátára vezettem a kezeimet, de hiba volt, ugyanis akkor gyorsított, így belekarmoltam. Hallottam halk lihegését, és nyögéseit, amik ugyanúgy az én számat is elhagyták.
- Jin… - suttogtam halkan (egy nyögés közepette) a nevét, csakhogy jobban felizgassam. Csodák csodájára sikerült is. Elkezdte a nyakamat csókolgatni, majd az egyik kezével a combomat kezdte simogatni. Percek múlva mindketten a csúcsra értünk. Belemarkoltam a hajába, Ő pedig a paplanba, majd körülbelül egyszerre élveztünk el. Levezetésképpen még tolt rajta kettőt, majd kiszállt belőlem. Még egyszer utoljára megcsókolt, és ledőlt mellém. Pár másodpercig még a plafont néztük lihegve, aztán megszólaltam. – Bocsánatot kérek, amiért egy hülye liba voltam, és mert nem bíztam benned.
- Kiki-chan! – fordult felém, megsimítva az arcomat. Arca kicsit izzadtnak látszott, és egy-két hajtincs belelógott a homlokába. – Megértem, és semmi baj. Csak máskor legyen meg az a bizalom, amivel fel tudjuk építeni a saját várunkat.
- Köszönöm! – adtam egy puszit a szájára.
- Szent a béke? – mosolygott.
- Igen! – dőltem a mellkasára.
- És majd bemutathatlak az édesanyámnak és a nevelőapámnak? – kérdezte félve.
- Utálni fognak engem! – Közben Jin mondogatta, hogy „dehogyis, dehogyis”. – Jesszusom! Mikor? Nem tudom mit vegyek fel! – fogtam a fejemet.
- Szívem, Szívem, Szívem! – szólongatott. – Csak legyél önmagad! Abba az oldaladba szerettem bele, vagyok szerelmes, és leszek szerelmes, amíg csak élek! – Amint ezeket kimondta, a szívem jobban kezdett dobogni, és hihetetlenül jó érzés volt hallani a szavakat. Biztos voltam benne, hogy Ő az a férfi.
- Még senki nem mondott nekem ilyet… - simítottam végig a mellkasát. – Köszönöm! Én is szeretlek!
- Nincsen mit megköszönnöd! Csak az igazat mondtam – csókolt meg.
- Áh, elveszed az összes romantikus dumát… - nevettem fel.
- Egyébként holnap találkoznánk velük – mondta tovább. – És van egy jó ötletem, hogy mit vegyél föl! Elviszlek vásárolni!
- Nem! – ráztam a fejemet. – Nem viszel el vásárolni, mert nem! A szekrényemből választunk, és ha kell, akkor varrok magamnak, vagy elmegyek egyedül, a saját pénzemmel vásárolni!
- Eh! Pedig pár csini rucit próbáltál volna, de csak próbálni… Valami szexit, amitől kedvem lenne megdugni téged az öltözőfülkében… - harapott az ajkába, majd elképzeltem a jelenetet. Gyorsan ki is töröltem a fejemből, mert egy kicsit perverz volt.
- Na, pont ezért nem megyek veled, ha kell! – vigyorogtam, majd megcsókoltam. Mikor elváltunk, a szemembe nézett, és a homlokomra tette a homlokát.
- Fogalmad sincs, hogy mennyire szeretlek – suttogta. Pár percig meg sem bírtam szólalni, majd elmosolyodott, és eltávolodott tőlem. – Nem próbálsz fel pár ruhát? – kérdezte hirtelen.
- De – bólogattam, még mindig az előzőtől sokkolva. Kikászálódtam az ágyból, felvettem a fehérneműimet, és kinyitottam a gardróbomat. Körülbelül hét ruha volt benne.
- Ez mind? – vonta fel a szemöldökét felülve az ágyon, ugyanis felvette az alsógatyáját, majd visszafeküdt.
- Aha! Amúgy sem szoktam nagyon kiöltözni, szóval tökéletesen elég! – Kivettem mindet, és bevonultam velük a fürdőbe. Az első egy sima rózsaszín ruha volt, pánt nélküli, és körülbelül a vádlimig ért az alja. – Na?
- Ilyet még hordanak az emberek? – poénkodott.
- Köszi! – nevettem fel kínosan.
- Na jó, nem. Hát… Nem is tudom… Semmi alakod nincsen benne. Ez csak egy snassz ruha, amit mondjuk akkor vegyél fel, ha nem akarsz tetszeni senkinek! – gondolkozott.
- Rendben! – mosolyogtam, és visszaugrándoztam a fürdőbe. A második ruha kék volt, spagetti pántos, a mell résznél gyűrt volt, a derekán ezüstös övszerű akármi és körülbelül a térdem fölé ért. Amint kiléptem füttyentett egyet.
- Szexi vagy! – Felkelt az ágyból, mögém lépett, majd átölelt hátulról. – Nagyon szép vagy!
- Köszönöm… - Egy kis önbizalmat töltött belém.
- És még a nyakláncod is illik hozzá! – mutatta a nyakamban lógó lakatot, amit azóta sem vettem le egyszer sem.
- De úgy érzem, hogy ez túl… Giccses… Nem az alkalomhoz való… Nem gondolod? – pillantottam rá a tükörből.
- Lehet, hogy igazad van… Nézzük meg a többit is! – puszilt a nyakamba. Levettem a ruhát, majd a kezébe adtam.
- Nálad lesznek azok a ruhák, amik versenyben vannak, jó? – mosolyodtam el.
- Járkálhatnál többet melltartóban és bugyiban… - harapott az alsó ajkába. – A melled is nagy, feneked is van… Ejj, jó dolgokkal lettél megáldva!
- Ezek miatt szeretsz? – fordultam felé.
- Kicsim – kezdte mosolyogva. -, férfiból vagyok, természetesen nézem, amit… Khm… Nézni kell, viszont nem vagyok akkora paraszt, hogy csak az miatt szeresselek. Nekem közre játszik az is, hogy intelligens vagy, nem vagy bunkó, és kitartó vagy!
- Szeretlek! – hunytam le a szememet, a mellkasára dőlve.
- Én is téged! – simogatta a hátamat.
- Na, megyek próbálgatok még! – vigyorogtam rá, és visszamentem. A következő, fehér alapon rózsa mintás volt, pánt nélküli, a derekán egy rózsaszín szalag volt, masnival, és a térdem fölé ért az alja.
- Szívem ne is próbáld tovább! Ez a tökéletes! – maradt tátva a szája. – Olyan kislányosan egyszerű, és… Nagyon szép vagy benne! – fogta a fejét hebegve.
- Köszönöm… Én is úgy érzem, hogy ez a legjobb! – mosolyogtam.
*másnap, Jin rezidenciában*
Jin elvitt először magához, hogy megmutassa, hol lakik, és hogy adjon nekem valamit. Hihetetlenül szép és nagy házban lakott ahhoz képest, hogy egyedül élt. A konyha modern dolgokkal ellátva hívogatott, a szobája gyönyörűen be volt rendezve, a fürdőszoba tiszta volt, és a többi, pedig csak úgy volt, például: játszószoba, vendégszoba, étkező, TV szoba. Külsejük egyből megfogta az embert.
- Hányan laktok itt? – kérdeztem.
- Oh, nem mondtam még? Van két házi manóm a Harry Potterből, és pár ribim, akik esténként meglátogatnak! – mondta komoly tekintettel, de nem bírtuk sokáig. Kitört belőlünk a nevetés. – Vicceltem! Mikor megvettem, előre kalkuláltam, hogy majd a feleségemmel, és a gyerekeinkkel itt fogunk lakni. Csak rájöttem, hogy ahhoz meg kicsi!
- Dehogyis! – nevettem el magamat. – Van elég hely!
- Akkor jó! Remélem nem bánod majd, hogy itt fogsz lakni a feleségemként! – mosolygott.
- Ha megkéred majd a kezemet… - fordultam szembe vele.
- Meg lesz az, hidd el! – csókolt meg. – Gyere! – húzott be a szobájába. Odament az asztalához, ahol volt egy fehér rózsa csat. – Ez a tiéd! – tűzte a hajamba.
- Köszönöm szépen! Ez… Olyan kínos számomra, hogy elhalmozol dolgokkal, én meg semmit nem teszek érted…
- Nekem elég az is, hogy szeretsz engem! Hidd el! Ennél nagyobb ajándékot nem kaphatok, mint hogy tudom, hogy velem vagy! – mosolygott. Hogy mindig milyen romantikus… Ahw!*.* - Na, menjünk! – És a kocsijával elvitt a szüleihez. Az is hasonlított Jinéhez. Becsöngetett, majd egy negyvenes nő nyitott ajtót.
- Jin-chan! Milyen régen láttalak Drágám! Férfi lettél, és ez… - A nő elkezdett egy kicsit sírni. – A legmeghatóbb dolog a világon!
- Anya, hazaértem! Nem egyedül! Elhoztam bemutatni azt a lányt, akit mindennél jobban szeretek! – közölte Jin.
- Oh, csak nem Te vagy az Kedvesem? – erőltetett magára egy mosolyt az anyja.
- Remélem… - mosolyodtam el. – Örvendek a szerencsének! Kimura Kii vagyok! De szólítson csak Kiki-nek! – hajoltam meg.
- Milyen illedelmes kislány! – nézett Jinre. – Gyertek beljebb! Előkészítettem az ebédet is! Csücsüljetek le az asztalhoz – Hirtelen belépett az étkezőbe, egy ötvenes férfi.
- Jin! Mit keresel itt? – nézett Jinre.
- Junno bácsi! Eljöttem bemutatni azt a lányt, akit szeretek! – Felálltam, és meghajoltam.
- Üdvözlöm! Kimura Kii vagyok! De legyen szíves Kiki-nek szólítani!
- Én meg Junno vagyok, Jin keresztapja! A nevelőapa megunta, így lelépett… Szólíts csak Junno bácsinak! – hajolt meg szintén. – Ülj csak vissza!
- Köszönöm! – Jin édesanyjához fordultam. – Segítsek behozni az ebédet?
- Milyen kedves! Megköszönném! – bólintott, és bevitt a konyhába. – Mit szeret benned Jin-chan? – érdeklődött.
- Attól tartok, hogy ezt Jin-santól kell megkérdeznie… - biccentettem. Felkaptam az ételt, és kivittem. Leraktam az asztal közepére, ahol először szedtem Junno bácsinak, majd az édesanyjának, Jinnek és magamnak.
Evés közben az anyja bombázott kérdésekkel.
- Hogyan ismerkedtetek meg? – Jinnel egymásszavába vágva, kiegészítve egymást meséltük a sztorinkat. – Mióta vagytok együtt?
- Egy hónap és három nap! – mosolyogtam Jinre.
- Mennyi az örökséged?
- Gyakorlatilag semennyi! – nevettem fel.
- Akkor a kereseted? – faggatott.
- Megkérdezhetem, hogy ez miért fontos? – vontam fel az egyik szemöldökömet.
- Szóval szegény vagy… - bólogatott.
- Anya… Teljesen mindegy, hogy milyen az anyagi háttere… Én akkor is szeretem Őt! – jelentette ki Jin.
- Helyes válasz fiam! – mosolygott elégedetten. – Üdv a családban Kiki-san!
- Tessék? – tágultak ki a szemeim. – Ez azt jelenti, hogy…
- El vagy fogadva! – ámult el Jin.
- Köszönöm-köszönöm! – pattantam fel és hajlongtam egy sort. Majd Jinre ugrottam, aki nevetve ölelt magához.
Boldogan telt a többi idő. Hamar eltelt négy óra, és hozzám mentünk. Úgy ahogy voltunk, fáradtan dőltünk be az ágyamba.
- Úgy örülök! – küldtem egy mosolyt Jin felé.
- Én is! – adott egy puszit a homlokomra.
*Két héttel később*
Reggel szörnyen rosszul voltam, viszont dolgoznom kellett.
- Olyan hányingerem van… - mondtam Reinek.
- Lehet, hogy benyeltél valamilyen vírust! Most amúgy is kering valami a levegőben! – gondolkozott. Nem bírtam tovább. Berohantam a mosdóba, és hánytam. Mikor kijöttem, a főnököm állt előttem.
- Miért nem dolgozol? – vont kérdőre.
- Bocsánatot kérek! Rosszul éreztem magamat! Többet nem fordul elő! – hajoltam meg.
- Remélem is.
A munkaidőmet végigszenvedtem, de otthon lefekhettem aludni. A hátam majd’ leszakadt, annyit álltam. Hirtelen megcsörrent a telefonom.
- Haló? – vettem fel fáradtan.
- Szia Kicsim! Mizújs? – hallottam Jin édes hangját.
- Semmi különös – füllentettem. – És veled?
- Velem se. Valami baj van?
- Nem, nincs!
- Biztos?
- Az igazat megvallva kicsit rosszul érzem magamat, de jól vagyok! – mondtam.
- Elvigyelek orvoshoz? – aggódott.
- Nem kell! – mosolyogtam a semmibe.
- De! Elviszlek!
- Jin! Nem fogok elmenni orvoshoz! Itthon majd kialszom magamat! – Letettetem, és aludtam.