~Jin szemszög~
Miután Kiki-san elment dühösen közelítettem meg az asztalunkat.
- Mi a francot csináltatok? – vontam kérdőre Őket.
- Mégis miről beszélsz Jin-sama? Mi kedvesek voltunk, csak az a csaj volt az, aki sértegetett minket! – Naomi mindig olyan átlátszó. Remélem a jövőben nem lesz színész.
- Ha tudnád, hogy a szavaidnak a súlya felér egy bálnáéval, szerintem nem beszélnél soha többet! Mégis mit képzeltek? Csak azért mert egy picit is más, már le kell nézni Őt, és úgy kell bánni vele, mint egy cseléddel? Tudjátok Ti, hogy mit is jelent az, hogy „tisztelet”? Fogalmatok sincs, hogy az a csöppnyi lány, min ment keresztül egész életében. Ha az Ő helyében lennétek, szerintem már rég menekültetek volna! Inkább néznétek fel rá, és mondanátok neki azt, hogy „büszke vagyok rád, hogy szembenéztél mindennel, ami az utadba került”! És egyáltalán tudjátok, hogy mit érzek én iránta? Egy csepp figyelmesség nincsen bennetek! – oktattam ki Őket.
- Jin… - komorodott el Naomi. – Olyan butus vagy, mint apád volt! Nem gondolod, hogy csak próbáltunk megvédeni tőle? Lehet, hogy ki akart csak használni! Lehet, hogy egy csaló, aki nem törődik mással, csak magával!
- Egyáltalán nem ismeritek Őt… - suttogtam. Megfordultam, és kimentem az épületből. Hazafelé menet próbálgattam hívni Kiki-sant, üzeneteket küldözgettem neki, de semmi. Mikor hazaértem, levettem a pólómat, és bevonultam a szobámba.
Egy igazi kincset vesztettem el, a kincsnek hitt téglák miatt. Soha nem fogok még egy ilyet találni. Édesapám régen erre tanított: „Kisfiam, ha találsz egy olyan lányt, akit ha meglátsz, beleremeg a lábad, a gyomrod görcsbe rándul, mikor búcsúzkodásra kerül a sor, Te nem akarod elengedni, mikor mindennap csak miatta kelsz fel, és legszívesebben minden percedet vele töltenéd, vigyázz rá! Soha ne hagyd, hogy elmenjen! Még egy olyat nem fog váratlanul besétálni az életedbe!” Én csak… Megakartam fogadni apa tanácsát. Be akartam mutatni a barátaimnak. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle. Soha életemben nem éreztem még így egy nő iránt sem. Nem tudom, hogy ezt minek nevezik… Talán… Szerelem? A dolog, amiben rengetegen csalódnak? Ami miatt sokan depresszióba esnek, vagy öngyilkosok lesznek? Még nem tapasztaltam ezt, de most… Nagyon fáj a hiánya… És a tudat, hogy lehet, hogy soha többet nem fogom látni Őt… Hihetetlenül elszomorít… Legszívesebben megfognék egy kést és….. De nem. Nem tehetem meg, amíg nem próbálom visszaszerezni. Meg kell tartanom a hitemet, hogy még nem késő! Vissza tudom kaparintani azt a Drágakőt, akiért élek. Akiért minden egyes másodpercben levegőt veszek. Mintha nélküle nem léteznék.
***
Másnap reggel korán felkeltem. Egy fehér inget (felső két gombot nem gomboltam be), egy fekete elegáns nadrágot és egy fekete cipőt vettem fel. Nem volt kedvem a kontaktlencsémmel vacakolni, úgyhogy inkább a feketekeretes szemüveget helyeztem magamra. Megkerestem a Sakura nevű éttermet, ugyanis elhatároztam, hogy meglátogatom.
Óvatosan baktattam be a hatalmas, zöldszínű épületbe. Bent alig volt egy-két ember. Ahogy beléptem, Rei-san felém kapta a fejét.
- Te meg mit keresel itt?! – kiáltott rám.
- Bocsánatot szeretnék….. – Félbeszakított.
- Miért? Hogy tovább sajnáld? Ya! Nagyon megbántottad! Egész éjszaka csak sírt és sírt!
- Nagyon sajnálom! – hajoltam meg.
- Jin… - hallottam Kiki-chan édes, suttogó hangját. – Szerinted ennyivel lerendezheted? Csak belépsz, meghajolsz, és azt hiszed, hogy a karjaidba borulok?
- Hát… Csak reméltem… - vakartam a tarkómat. – Figyelj! Megértem, hogy haragszol rám, de….
- Jin! Kelj már fel! Puszta magyarázkodással nem érsz el nálam semmit! Hülyének néztél… Bíztam benned… Azt hittem….. - kínosan felnevetett. Látszott rajta, hogy a könnyeivel küszködik. – Azt hittem, hogy tényleg… Igazán fontos vagyok valakinek.
- Fontos vagy nekem!
- Erős szavak… Csakhogy ennek az ellenkezőjét bizonyítottad már! – sarkon fordult, és hátrament a konyharészbe.
- Kiki-chan! – kiabáltam. Megpróbáltam utánamenni, de egy óriásember állta el az utamat.
- Te meg ki vagy? – Hangja mennydörgésszerű volt.
- Akanishi Jin! Kiki-sanhoz jöttem! – Próbáltam nem gyengének tűnni.
- Nem látod, hogy idegeneknek belépni tilos?! – mutatott a táblára.
- De be szeretnék menni! Fontos dolgot kell neki mondanom!
- Idegeneknek belépni tilos! – üvöltötte le a fejemet.
- Kiki-chan! – kiáltottam neki, hátha meghallja. – Soha nem hazudtam neked! Nem akarlak ez miatt elveszíteni! Kérlek, bocsáss meg nekem!
- Jin! Azonnal menj el, ha még viszont akarod látni Őt! – Megpróbáltam visszafogni a könnyeimet. Bólintottam egyet.
- Köszönöm a vendéglátást! – És hazafelé vettem az irányt. Zokogva borultam be az ágyamba, ahol nagy nehezen álomba sírtam magamat. Tudtam, hogy másnapra jobb ötlettel kell előrukkolnom.
Miután Kiki-san elment dühösen közelítettem meg az asztalunkat.
- Mi a francot csináltatok? – vontam kérdőre Őket.
- Mégis miről beszélsz Jin-sama? Mi kedvesek voltunk, csak az a csaj volt az, aki sértegetett minket! – Naomi mindig olyan átlátszó. Remélem a jövőben nem lesz színész.
- Ha tudnád, hogy a szavaidnak a súlya felér egy bálnáéval, szerintem nem beszélnél soha többet! Mégis mit képzeltek? Csak azért mert egy picit is más, már le kell nézni Őt, és úgy kell bánni vele, mint egy cseléddel? Tudjátok Ti, hogy mit is jelent az, hogy „tisztelet”? Fogalmatok sincs, hogy az a csöppnyi lány, min ment keresztül egész életében. Ha az Ő helyében lennétek, szerintem már rég menekültetek volna! Inkább néznétek fel rá, és mondanátok neki azt, hogy „büszke vagyok rád, hogy szembenéztél mindennel, ami az utadba került”! És egyáltalán tudjátok, hogy mit érzek én iránta? Egy csepp figyelmesség nincsen bennetek! – oktattam ki Őket.
- Jin… - komorodott el Naomi. – Olyan butus vagy, mint apád volt! Nem gondolod, hogy csak próbáltunk megvédeni tőle? Lehet, hogy ki akart csak használni! Lehet, hogy egy csaló, aki nem törődik mással, csak magával!
- Egyáltalán nem ismeritek Őt… - suttogtam. Megfordultam, és kimentem az épületből. Hazafelé menet próbálgattam hívni Kiki-sant, üzeneteket küldözgettem neki, de semmi. Mikor hazaértem, levettem a pólómat, és bevonultam a szobámba.
Egy igazi kincset vesztettem el, a kincsnek hitt téglák miatt. Soha nem fogok még egy ilyet találni. Édesapám régen erre tanított: „Kisfiam, ha találsz egy olyan lányt, akit ha meglátsz, beleremeg a lábad, a gyomrod görcsbe rándul, mikor búcsúzkodásra kerül a sor, Te nem akarod elengedni, mikor mindennap csak miatta kelsz fel, és legszívesebben minden percedet vele töltenéd, vigyázz rá! Soha ne hagyd, hogy elmenjen! Még egy olyat nem fog váratlanul besétálni az életedbe!” Én csak… Megakartam fogadni apa tanácsát. Be akartam mutatni a barátaimnak. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle. Soha életemben nem éreztem még így egy nő iránt sem. Nem tudom, hogy ezt minek nevezik… Talán… Szerelem? A dolog, amiben rengetegen csalódnak? Ami miatt sokan depresszióba esnek, vagy öngyilkosok lesznek? Még nem tapasztaltam ezt, de most… Nagyon fáj a hiánya… És a tudat, hogy lehet, hogy soha többet nem fogom látni Őt… Hihetetlenül elszomorít… Legszívesebben megfognék egy kést és….. De nem. Nem tehetem meg, amíg nem próbálom visszaszerezni. Meg kell tartanom a hitemet, hogy még nem késő! Vissza tudom kaparintani azt a Drágakőt, akiért élek. Akiért minden egyes másodpercben levegőt veszek. Mintha nélküle nem léteznék.
***
Másnap reggel korán felkeltem. Egy fehér inget (felső két gombot nem gomboltam be), egy fekete elegáns nadrágot és egy fekete cipőt vettem fel. Nem volt kedvem a kontaktlencsémmel vacakolni, úgyhogy inkább a feketekeretes szemüveget helyeztem magamra. Megkerestem a Sakura nevű éttermet, ugyanis elhatároztam, hogy meglátogatom.
Óvatosan baktattam be a hatalmas, zöldszínű épületbe. Bent alig volt egy-két ember. Ahogy beléptem, Rei-san felém kapta a fejét.
- Te meg mit keresel itt?! – kiáltott rám.
- Bocsánatot szeretnék….. – Félbeszakított.
- Miért? Hogy tovább sajnáld? Ya! Nagyon megbántottad! Egész éjszaka csak sírt és sírt!
- Nagyon sajnálom! – hajoltam meg.
- Jin… - hallottam Kiki-chan édes, suttogó hangját. – Szerinted ennyivel lerendezheted? Csak belépsz, meghajolsz, és azt hiszed, hogy a karjaidba borulok?
- Hát… Csak reméltem… - vakartam a tarkómat. – Figyelj! Megértem, hogy haragszol rám, de….
- Jin! Kelj már fel! Puszta magyarázkodással nem érsz el nálam semmit! Hülyének néztél… Bíztam benned… Azt hittem….. - kínosan felnevetett. Látszott rajta, hogy a könnyeivel küszködik. – Azt hittem, hogy tényleg… Igazán fontos vagyok valakinek.
- Fontos vagy nekem!
- Erős szavak… Csakhogy ennek az ellenkezőjét bizonyítottad már! – sarkon fordult, és hátrament a konyharészbe.
- Kiki-chan! – kiabáltam. Megpróbáltam utánamenni, de egy óriásember állta el az utamat.
- Te meg ki vagy? – Hangja mennydörgésszerű volt.
- Akanishi Jin! Kiki-sanhoz jöttem! – Próbáltam nem gyengének tűnni.
- Nem látod, hogy idegeneknek belépni tilos?! – mutatott a táblára.
- De be szeretnék menni! Fontos dolgot kell neki mondanom!
- Idegeneknek belépni tilos! – üvöltötte le a fejemet.
- Kiki-chan! – kiáltottam neki, hátha meghallja. – Soha nem hazudtam neked! Nem akarlak ez miatt elveszíteni! Kérlek, bocsáss meg nekem!
- Jin! Azonnal menj el, ha még viszont akarod látni Őt! – Megpróbáltam visszafogni a könnyeimet. Bólintottam egyet.
- Köszönöm a vendéglátást! – És hazafelé vettem az irányt. Zokogva borultam be az ágyamba, ahol nagy nehezen álomba sírtam magamat. Tudtam, hogy másnapra jobb ötlettel kell előrukkolnom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése