- Kiki-san! Kéne még két
Sushi! – kiabálta hátra a felszolgáló barátnőm, Ito Rei.
- Oké! – Hamar össze is dobtam.
- Ya, Csóró lány! – szólt egy másik felszolgálócsaj, akit nem nagyon szívlelek, és ez az érzés kölcsönös.
- Fuji! Ne kritizálj, inkább mondd a rendelést! – néztem szúrós szemmel a rövid barna hajú lánykára.
- Két tál rizses hal – Ezzel hátat is fordított nekem. Sajnos nagyon szép, tökéletes alakkal, amivel bármelyik férfit elcsábíthatja.
- Baka! – dobáltam a rotyogó vízbe a rizst, a serpenyőbe pedig a halakat. – Még hogy csóró lány… Ha a helyzetembe élne, fogadni mernék, hogy két nap után felkötné magát – morgolódtam magamban.
A munkaidőm hamar le is telt. Már rutinos voltam abban, hogy este kilenc körül mentem haza, de aznap a megérzéseim nem nagyon súgtak jó dolgokat. Minden egyes pillanatban hátrafordultam, hogy követett-e valaki, és a sötétségben kerestem a láncfűrészes gyilkost. Megpróbáltam elhessegetni a rossz gondolatokat, szóval felnéztem a csillagokkal teli, gyönyörű égre. A Hold is rendíthetetlenül szórta fényét, mégis fekete volt körülöttem minden. Egy nem várt pillanatban, egy negyvenes férfi ugrott elém, kék pólóban és farmerban.
- Hova mész kislány? Nem túl veszélyes ilyenkor egyedül lenned az utcán? – kérdezte ravasz vigyorral, ami kissé ijesztőnek tűnt. A vér is meghűlt bennem, mikor kikapcsolta nadrágja fekete, bőr övét.
- Ki maga? – hátráltam. Szerencsére nem egy sikátorban voltam, hanem egy főút szerűség mellett lévő járda szélén fekvő kavicsos részen. Bánatomra egy kocsi sem jött.
- Miért menekülsz, Cica? Nem eszlek meg! Csak éppen megkóstollak – jött közelebb. Erősen megragadta a karomat, és a földre taszított.
- Ne! Kérem ne! – sikítottam, hátha valaki meghallja. Megpróbáltam feltápászkodni és gyorsan elfutni, viszont még a felállásra sem volt időm, ugyanis a férfi indulatosan visszaütött. – Ne! - Már éppen fölém hajolt, mikor valami, akarom mondani valaki visszarántotta.
- Érdekes, nem? Egy csinos lány, egyedül az utcán… Kapóra jön, ha egy pedofilnak éppen kangörcse van… - mondta komoly, nyugodt hangon a megmentőm. Egy korombeli fiú volt, feketés barnás hajjal.
- Én csak… - kezdte a támadóm.
- Azonnal takarodjon innen! És ha még egyszer meglátom magát egy másik lány, vagy éppen e körül a gyönyörű lány körül, nem ússza meg ennyivel! – lökte el a másik oldalra a férfit. – Jól vagy? – guggolt le hozzám a fiú, édes mosollyal az arcán.
- Igen! Köszönöm szépen, hogy megvédtél! – biccentettem. Belenéztem a gyönyörű, barna szemeibe, amelyek rögtön rabul ejtettek.
- Igazán semmiség! – rázta meg a fejét. – Hazakísérlek, jó?
- Hagyjad, megvagyok! – álltam föl, de azonnal visszaestem, egyenesen a karjaiba.
- Mi a baj?
- A bokám… - dörzsöltem az előbb említett testrészemet. – Kificamodhatott.
- Na, látod? A sors is azt akarja, hogy hazakísérjelek – Segített feltápászkodni, bal kezemet a nyaka köré fonta, átkarolta a derekamat, és felvett az ölébe.
- Mit csinálsz? Tegyél le! Nem kell cipelni! Tudok járni! – nyafogtam.
- Persze… - bólogatott, de el nem engedett. – Mondd merre menjek!
- Itt egyenesen – mutattam a kezemmel az irányt.
- Na, és? Mi a neved Szépség? – indult el.
- Kimura Kii, de a becenevem Kiki. És a Te neved? – néztem rá áhítattal. „Szépség”? Ennyire sötét lenne?
- Akanishi Jin. Örvendek a szerencsének! – mosolygott.
- Én is – suttogtam. Jin nem sokkal később megérkezett a házamhoz. – Köszönöm, hogy hazahoztál…..
- Hol van a kulcsod? – szakított félbe, és komoly tekintettel nézett rám.
- Mi?! Ne gyere be, mert nagy a rendetlenség… - magyarázkodtam.
- Nem azt kérdeztem, hogy bemehetek-e, hanem, hogy hol van a kulcsod! – Halványan elmosolyodott.
- Fel kell mennünk a lépcsőn! – sóhajtottam. Végigvitt a betonos lépcső mind az öt fokán, én pedig mikor közelebb értünk a barna, rozoga faajtómhoz, kinyitottam azt, és bementünk a régi falakkal körberakott nappaliba, ami nálam konyhának volt használva. Gyorsan lerakott az egyik székemre.
- Itt laksz? – nézett körbe. A falaim fehérek voltak, itt-ott elvetve állt egy-egy faszekrény, kisebb konyhapult is simult a betonhoz, ami fölött pár felfúrt szekrény csücsült, és a pulttal szemben pedig egy négyszemélyes asztal kandikált ki, amihez négy szék tartozott.
- Hát… Igen – szomorodtam el. A régi házat édesapám halála után el kellett adnom, mert nem bírtam fizetni, így kerestem egy kevésbé drága lakást.
- És egyedül élsz, vagy…? – kérdezte félve.
- Teljesen egyedül – biccentettem.
- Barátod, szüleid…? – kérdezősködött tovább.
- Barátom nincs, a szüleim pedig… - sóhajtottam. – Régen elhunytak…
- Oh, bocsánat! Őszinte részvétem – hajolt meg.
- Semmi baj, honnan tudhattad volna? – mosolyodtam el keserűen.
- Áh, inkább beszéljünk valami másról! – foglalt helyet a mellettem lévő székben. – Mesélj magadról valamit Kiki-san!
- Honnan tudjam, hogy nem vagy terrorista, vagy pedofil? És ha én lennék a terrorista, és meg akarnálak ölni? – döntöttem oldalra a fejemet kérdő tekintettel.
- Nem vagyok sem terrorista, sem pedofil, és remélem, hogy Te sem vagy… - nevetett fel.
- Jó – öltöttem ki rá a nyelvemet. – Tehát meséljek magamról? Hát… Szakács vagyok egy étteremben, és úgy nagyjából ennyi – rántottam meg a vállamat. – Most Te jössz!
- Édesapám felszívódott mikor kicsi voltam, így két évig édesanyám nevelt, majd találkozott egy férfival, akit én nem nagyon szerettem, szóval mikor betöltöttem a tizennyolcadik életévemet, elköltöztem otthonról, és most egy vállalatot vezetek – ecsetelte.
- Az jó… Mármint a vállalat… - hebegtem.
- Az – mosolyodott el. – Hol dolgozol? Majd benézek hozzád!
- A Sakura nevű étteremben – feleltem.
- Rendben! – biccentett. – Nekem mennem kell, Kiki-san! – nyomott egy apró puszit az arcomra. – Megadom a telefonszámomat! Ideadnád a telefonomat, hogy beírjam? Cserébe én is megkaphatnám a tiédet?
- Persze! – Előkerestem a táskámból a Samsung márkájú készülékemet, csináltam egy új névjegyet, és a kezébe nyomtam. Ő is így cselekedett. Egy Sony telefont adott, amibe beírtam a telefonszámomat, és a nevemet: Kiki. Mikor visszacseréltük a saját készülékünket, én meredten néztem a saját kijelzőmre. A száma volt benne és a neve: Jin♥. – Köszönöm!
- Én is köszönöm! – mosolygott. Óvatosan felálltam, odabicegtem az ajtóhoz, és kinyitottam azt. – Vigyázz magadra, Szépségem!
- Te is Jin-kun! De miért hívsz „Szépségem”-nek? – vágtam értetlen fejet, az ajtónak dőlve.
- Mert az vagy! – adta a választ.
- Nem is igaz… - pirultam el.
- De! – tűzte el az egyik hajtincsemet az arcomból. – Na, szia!
- Köszönök mindent! Szia! – integettem utána, majd még pár percig néztem a távolodó alakját. Becsuktam az ajtót, bevánszorogtam az eddig csukva lévő hálószobámba, és ledőltem a puha ágyamra. Nem telt bele sok időbe, mire elnyomott az álom.
- Oké! – Hamar össze is dobtam.
- Ya, Csóró lány! – szólt egy másik felszolgálócsaj, akit nem nagyon szívlelek, és ez az érzés kölcsönös.
- Fuji! Ne kritizálj, inkább mondd a rendelést! – néztem szúrós szemmel a rövid barna hajú lánykára.
- Két tál rizses hal – Ezzel hátat is fordított nekem. Sajnos nagyon szép, tökéletes alakkal, amivel bármelyik férfit elcsábíthatja.
- Baka! – dobáltam a rotyogó vízbe a rizst, a serpenyőbe pedig a halakat. – Még hogy csóró lány… Ha a helyzetembe élne, fogadni mernék, hogy két nap után felkötné magát – morgolódtam magamban.
A munkaidőm hamar le is telt. Már rutinos voltam abban, hogy este kilenc körül mentem haza, de aznap a megérzéseim nem nagyon súgtak jó dolgokat. Minden egyes pillanatban hátrafordultam, hogy követett-e valaki, és a sötétségben kerestem a láncfűrészes gyilkost. Megpróbáltam elhessegetni a rossz gondolatokat, szóval felnéztem a csillagokkal teli, gyönyörű égre. A Hold is rendíthetetlenül szórta fényét, mégis fekete volt körülöttem minden. Egy nem várt pillanatban, egy negyvenes férfi ugrott elém, kék pólóban és farmerban.
- Hova mész kislány? Nem túl veszélyes ilyenkor egyedül lenned az utcán? – kérdezte ravasz vigyorral, ami kissé ijesztőnek tűnt. A vér is meghűlt bennem, mikor kikapcsolta nadrágja fekete, bőr övét.
- Ki maga? – hátráltam. Szerencsére nem egy sikátorban voltam, hanem egy főút szerűség mellett lévő járda szélén fekvő kavicsos részen. Bánatomra egy kocsi sem jött.
- Miért menekülsz, Cica? Nem eszlek meg! Csak éppen megkóstollak – jött közelebb. Erősen megragadta a karomat, és a földre taszított.
- Ne! Kérem ne! – sikítottam, hátha valaki meghallja. Megpróbáltam feltápászkodni és gyorsan elfutni, viszont még a felállásra sem volt időm, ugyanis a férfi indulatosan visszaütött. – Ne! - Már éppen fölém hajolt, mikor valami, akarom mondani valaki visszarántotta.
- Érdekes, nem? Egy csinos lány, egyedül az utcán… Kapóra jön, ha egy pedofilnak éppen kangörcse van… - mondta komoly, nyugodt hangon a megmentőm. Egy korombeli fiú volt, feketés barnás hajjal.
- Én csak… - kezdte a támadóm.
- Azonnal takarodjon innen! És ha még egyszer meglátom magát egy másik lány, vagy éppen e körül a gyönyörű lány körül, nem ússza meg ennyivel! – lökte el a másik oldalra a férfit. – Jól vagy? – guggolt le hozzám a fiú, édes mosollyal az arcán.
- Igen! Köszönöm szépen, hogy megvédtél! – biccentettem. Belenéztem a gyönyörű, barna szemeibe, amelyek rögtön rabul ejtettek.
- Igazán semmiség! – rázta meg a fejét. – Hazakísérlek, jó?
- Hagyjad, megvagyok! – álltam föl, de azonnal visszaestem, egyenesen a karjaiba.
- Mi a baj?
- A bokám… - dörzsöltem az előbb említett testrészemet. – Kificamodhatott.
- Na, látod? A sors is azt akarja, hogy hazakísérjelek – Segített feltápászkodni, bal kezemet a nyaka köré fonta, átkarolta a derekamat, és felvett az ölébe.
- Mit csinálsz? Tegyél le! Nem kell cipelni! Tudok járni! – nyafogtam.
- Persze… - bólogatott, de el nem engedett. – Mondd merre menjek!
- Itt egyenesen – mutattam a kezemmel az irányt.
- Na, és? Mi a neved Szépség? – indult el.
- Kimura Kii, de a becenevem Kiki. És a Te neved? – néztem rá áhítattal. „Szépség”? Ennyire sötét lenne?
- Akanishi Jin. Örvendek a szerencsének! – mosolygott.
- Én is – suttogtam. Jin nem sokkal később megérkezett a házamhoz. – Köszönöm, hogy hazahoztál…..
- Hol van a kulcsod? – szakított félbe, és komoly tekintettel nézett rám.
- Mi?! Ne gyere be, mert nagy a rendetlenség… - magyarázkodtam.
- Nem azt kérdeztem, hogy bemehetek-e, hanem, hogy hol van a kulcsod! – Halványan elmosolyodott.
- Fel kell mennünk a lépcsőn! – sóhajtottam. Végigvitt a betonos lépcső mind az öt fokán, én pedig mikor közelebb értünk a barna, rozoga faajtómhoz, kinyitottam azt, és bementünk a régi falakkal körberakott nappaliba, ami nálam konyhának volt használva. Gyorsan lerakott az egyik székemre.
- Itt laksz? – nézett körbe. A falaim fehérek voltak, itt-ott elvetve állt egy-egy faszekrény, kisebb konyhapult is simult a betonhoz, ami fölött pár felfúrt szekrény csücsült, és a pulttal szemben pedig egy négyszemélyes asztal kandikált ki, amihez négy szék tartozott.
- Hát… Igen – szomorodtam el. A régi házat édesapám halála után el kellett adnom, mert nem bírtam fizetni, így kerestem egy kevésbé drága lakást.
- És egyedül élsz, vagy…? – kérdezte félve.
- Teljesen egyedül – biccentettem.
- Barátod, szüleid…? – kérdezősködött tovább.
- Barátom nincs, a szüleim pedig… - sóhajtottam. – Régen elhunytak…
- Oh, bocsánat! Őszinte részvétem – hajolt meg.
- Semmi baj, honnan tudhattad volna? – mosolyodtam el keserűen.
- Áh, inkább beszéljünk valami másról! – foglalt helyet a mellettem lévő székben. – Mesélj magadról valamit Kiki-san!
- Honnan tudjam, hogy nem vagy terrorista, vagy pedofil? És ha én lennék a terrorista, és meg akarnálak ölni? – döntöttem oldalra a fejemet kérdő tekintettel.
- Nem vagyok sem terrorista, sem pedofil, és remélem, hogy Te sem vagy… - nevetett fel.
- Jó – öltöttem ki rá a nyelvemet. – Tehát meséljek magamról? Hát… Szakács vagyok egy étteremben, és úgy nagyjából ennyi – rántottam meg a vállamat. – Most Te jössz!
- Édesapám felszívódott mikor kicsi voltam, így két évig édesanyám nevelt, majd találkozott egy férfival, akit én nem nagyon szerettem, szóval mikor betöltöttem a tizennyolcadik életévemet, elköltöztem otthonról, és most egy vállalatot vezetek – ecsetelte.
- Az jó… Mármint a vállalat… - hebegtem.
- Az – mosolyodott el. – Hol dolgozol? Majd benézek hozzád!
- A Sakura nevű étteremben – feleltem.
- Rendben! – biccentett. – Nekem mennem kell, Kiki-san! – nyomott egy apró puszit az arcomra. – Megadom a telefonszámomat! Ideadnád a telefonomat, hogy beírjam? Cserébe én is megkaphatnám a tiédet?
- Persze! – Előkerestem a táskámból a Samsung márkájú készülékemet, csináltam egy új névjegyet, és a kezébe nyomtam. Ő is így cselekedett. Egy Sony telefont adott, amibe beírtam a telefonszámomat, és a nevemet: Kiki. Mikor visszacseréltük a saját készülékünket, én meredten néztem a saját kijelzőmre. A száma volt benne és a neve: Jin♥. – Köszönöm!
- Én is köszönöm! – mosolygott. Óvatosan felálltam, odabicegtem az ajtóhoz, és kinyitottam azt. – Vigyázz magadra, Szépségem!
- Te is Jin-kun! De miért hívsz „Szépségem”-nek? – vágtam értetlen fejet, az ajtónak dőlve.
- Mert az vagy! – adta a választ.
- Nem is igaz… - pirultam el.
- De! – tűzte el az egyik hajtincsemet az arcomból. – Na, szia!
- Köszönök mindent! Szia! – integettem utána, majd még pár percig néztem a távolodó alakját. Becsuktam az ajtót, bevánszorogtam az eddig csukva lévő hálószobámba, és ledőltem a puha ágyamra. Nem telt bele sok időbe, mire elnyomott az álom.